Nem szeretnék csak arra a hirtelen bekövetkező rossz mozdulatra emlékezni, ami egy hétre kórházban marasztalt, s aminek még sokáig érezni fogom a következményét. Mert Etyeken addig a pontig jó volt lenni, mert már olyan régóta indulunk minden májusban bort inni, és én szeretem a jóleső ismétlődéseket.
Szóval ez most egy amolyan terápiás bejegyzés, hogy segítsen felejteni és emlékezni, mert bizony azóta sok minden törlődött a fejemből, hát ne számítsanak sok részletre, bőséges beszédre, inkább képekre és benyomásokra.
A tavalyi kilengés után most remek időjárást kaptunk, nyolcan indultunk el a szokásos útvonalon, először Körpince, már ki tudja hányadszor, kóstoltunk ismerőst és ismeretlent, és kaptunk egy kis frissítő esőt a napsütésben. Borokról nem írnék, maradt ugyan néhány jegyzetem, de az emlékek, tudják, kicsit homályosak. Viszont az összességében elmondható, hogy nem voltak menthetetlenül rossz választásaim.
A nap abszolút pozitívuma volt, hogy képesek voltunk időben felkerekedni, így egészen sok helyszínt meglátogattunk, üldögéltünk itt, ott és amott, poharaztunk, beszélgettünk néhány borásszal, rácsodálkoztunk, megjegyeztünk, ettünk is persze, nevettünk, szóval folyt minden abban a kellemes mederben.
Ami még úgy igazán megmaradt bennem, az a gyaloglás és az újonnan felfedezett részek, a szőlők, a táj. És hogy ez valóban így volt, arra igazolás, hogy utólag látom, mindenhol nagy vidáman fényképeztem.
Azt hiszem, itt a vége, a bejegyzésnek persze, nem gondoltam másra. Ahogy nézegettem a fotókat, kettőn is ott a jobb lábam, már nem tudom, milyen megfontolásból tettem főszereplővé, talán hogy a szezonban először volt a lábujjon gyűrű, és úgy véltem, jól mutat a pincék között. Akart azért köszönni a szomorúság, de gyűrtem vissza.
Jövőre május és Etyek, nem ígérek magamnak semmit.
A nap abszolút pozitívuma volt, hogy képesek voltunk időben felkerekedni, így egészen sok helyszínt meglátogattunk, üldögéltünk itt, ott és amott, poharaztunk, beszélgettünk néhány borásszal, rácsodálkoztunk, megjegyeztünk, ettünk is persze, nevettünk, szóval folyt minden abban a kellemes mederben.
Ami még úgy igazán megmaradt bennem, az a gyaloglás és az újonnan felfedezett részek, a szőlők, a táj. És hogy ez valóban így volt, arra igazolás, hogy utólag látom, mindenhol nagy vidáman fényképeztem.
Azt hiszem, itt a vége, a bejegyzésnek persze, nem gondoltam másra. Ahogy nézegettem a fotókat, kettőn is ott a jobb lábam, már nem tudom, milyen megfontolásból tettem főszereplővé, talán hogy a szezonban először volt a lábujjon gyűrű, és úgy véltem, jól mutat a pincék között. Akart azért köszönni a szomorúság, de gyűrtem vissza.
Jövőre május és Etyek, nem ígérek magamnak semmit.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése