2011. november 29., kedd

Gyökér és az alma


A leves olyan most nekem, mint a kanalas orvosság, átmelegíti a gyomrot és a tenyeret, lehet szagolni, nézni, ahogy gőzölög, és ettől valahogy kellemesebb lesz a sok kellemetlen. Nincs bánat, csak elöntött a szokásos őszi-téli ellenállás, tavaszi gyerek napfényre vágyik, a tegnapi adag pedig pont ahhoz volt elég, hogy még jobban vágyódjam utána. Lehetne persze a hullámvölgyek ellen forralt borral is harcolni, hasonló lenne a hatása, mint a levesnek, de egyrészt ennyire nem vagyok jó magamhoz, másrészt a végén még borvirágos orral ébrednék egy februári reggelen, szóval marad a leves, és kilengésként néha egy kupica málnapálinka. Kell azért a jóból.
A mai szereplő egy végtelenül egyszerű krémes változat, ami egy hétvégi gasztrovásáron igen kedvező áron beszerzett petrezselyemgyökérből készült. Nagyon szeretem ezt a zöldséget, jó az édeskés íze, kiváló nyilván húslevesben, de önállóan is abszolút jól teljesít. Ha találkoznak szép és valódi kertben termesztett példányokkal, tegyenek vele egy próbát. A leveshez sült alma készült, ha már egyszer nyakig elmerültünk a szezonjában, és mert szerintem jól dolgoznak együtt. Végül pedig nem maradhatott ki a dió sem, mert szeretek ropogtatni levesevés közben valamit a fogam alatt. 
Itt a vége, recept.





Petrezselyemgyökér-leves sült almával


60-70 dkg petrezselyemgyökér
2 alma
1 vöröshagyma
1 marék dió
tejszín
2-3 dkg vaj
dióolaj (választható)
bors



A petrezselyemgyökereket megtisztítjuk, végeket levágjuk, megmossuk, lecsöpögtetjük, majd felkarikázzuk. A hagymát megpucoljuk, apróra vágjuk. Egy közepes méretű edényben felmelegítünk 1 evőkanál olajat, rádobjuk a hagymát, sütjük, amíg üveges nem lesz, majd jöhet a petrezselyemgyökér. Felöntjük az egészet annyi forró vízzel, amennyi bőven ellepi, adunk hozzá sót, majd félig lefedve addig főzzük, amíg a petrezselyemgyökerek teljesen megpuhulnak. Akkor félretesszük egy kicsit a levest, hagyjuk hűlni, majd pürésítjük. Ha túl sűrűnek találják, adjanak hozzá még egy kis vizet, a végén pedig egy kevés tejszínt, csak hogy krémesebb legyen. Frissen őrölt bors és kóstolás, ha bármi hiányzik, most lehet pótolni.
Az almákat alaposan megmossuk, szárazra töröljük, vékony cikkekre vágjuk, magháztól megszabadulunk. Serpenyőben felolvasztjuk a vajat, és megsütjük az almaszeleteket. 
Tányér (bögre), leves, tetejére dió és sült alma, ha kedvük van hozzá, meglocsolhatják egy kevés dióolajjal is. Már csak egy kanál hiányzik.


Kanalazni jó, hát főzzenek levest, kedvszegett állapot, napfényhiány, hideg végtagok ellen hatásos fegyver. 

2011. november 28., hétfő

Stollen először...


Eldöntöttem, az idei advent nem múlhat el saját sütésű stollen nélkül. Ne kérdezzék, miért, magyarázat nincs, valahogy beépült a fejembe a gondolat, elkezdtem recepteket nézegetni, aztán az essen&trinken szerkesztősége minden bizonnyal  megtudta, mit is tervezek, és a decemberi lapszámba nem egy, hanem négy vagy öt stollent pakolt. Éreztem, most már nincs kifogás, halasztgatás, felejtés, sütni kell. Egyik este a fotelbe kuporodva kezembe vettem az említett újság régebbi téli lapszámait, és megint azt kellett hinnem, valaki gondol rám, megláttam ugyanis az egyszerűbb, azonnal fogyasztható, túrós tésztájú stollen receptjét, első lépésként remeknek tűnt, hát így kezdődött. Az én fejemben a stollen egy bonyolult, ügyes kezet és még ügyesebb tésztahajtogatást igénylő süti, és bevallom, vágytam az azonnali siker lehetőségére, ezért az egyszerűbbnek tűnő verzióra szavaztam. Éppen ezért a forma nem játszott elsődleges, őszintén szólva másodlagos szerepet sem, a következő körben viszont már nem passzolom a feladatot, így nyer magyarázatot a mai cím.
Izgultam azért így is, volt szaladgálás, szurkolás és megbeszélés Herr Paprikával, de végül a stollen jó volt hozzám, szép és olyan ízű lett, amilyennek elképzeltem. A recepten nem sokat változtattam, kicsit megnöveltem a túró arányát, a datolyát és a fügét lecseréltem áfonyára és mazsolára, a végén pedig elspóroltam a narancsos szirupot, de a végeredmény így is kellően puha és finom. Szóval bevált, biztosan megsütöm még, de előtte nehezítem a feladatot...
Itt a vége, sütünk.



 

Stollen túróval


10 dkg aszalt vörös áfonya
10 dkg arany mazsola
5 dkg sótlan mogyoró
20 dkg túró
1 ek narancslekvár
25 dkg liszt
5 dkg puha vaj
fél tasak sütőpor
5 dkg cukor
1 tojás


Egy mélyebb tálban összekeverjük a mazsolát, aszalt áfonyát, az összetört mogyorót, a narancslekvárt, a túróval, tojással, vajjal, cukorral. A sütőport elkeverjük a lisztben, majd lassan a tálba szitáljuk, közben folyamatosan keverünk, amikor már nagyon sűrű és ragadós, belisztezett kézzel gyúrni kezdjük. A végeredmény legyen szép egynemű, ha kicsit ragadna, nem jelent problémát.
Egy sütőtálat béleljünk ki sütőpapírral, a tésztából formáljunk egy hosszúkás cipót, tegyük a tálra. Ha szeretnénk stollenre emlékeztető formát, akkor a cipónk egyik oldalát kicsit lapítsuk le, a másik oldalon pedig úgy dolgozzuk össze a tésztát, hogy egy kis dombra emlékeztessen. Remélem, érthető voltam valamennyire. Persze ez nem garancia arra, hogy végül valóban stollenes lesz az a stollen (elég, ha az enyémre pillantanak), de egy próbát megér, az igazi hajtogatós módszert legközelebb kipróbálom, és beszámolok. 
A sütőt 180 fokra állítjuk (légkeverés), és kb. 30 percig sütjük a stollent, az idő végéhez közelítve nyugodtan takarjuk le, ha nem szeretnénk, hogy túlzottan megbarnuljon. Kivesszük, hagyjuk hűlni, aztán meghinthetjük porcukorral. Főzhetnek rá cukorral, vajjal és narancslével egy szirupot is, amivel megkenhetik a meleg stollen tetejét, ezt a lépést én most kihagytam.


Láthatják, végtelenül egyszerű, sok munkával nem jár, azután szépen megsül magában. Ha rám hallgatnak, kipróbálják, ha megbánják, leszidhatnak.
Lesz még stollen, leírom ide, hogy legyen mit számon kérni rajtam.

Eredeti recept: essen&trinken 2010/11

2011. november 24., csütörtök

Kockázat és naspolya


Minden látszat és felbukkanó üres nap ellenére itt vagyok, csak kicsit leterít néha a november, meguntam a fényhiányt és a kitartó fejfájást is. Panaszból nincs tovább, nyilván nem vagyok egyedül ezzel, de azért ennyi még válasz és fejsimogatás nélkül is jólesett.
A mai szereplő hirtelen mozdulatok láncolatából született, az elején nem is tudtam, mi várható a végén, és egyáltalán lesz-e kedvem megenni, de kell néha egy kis konyhai kockáztatás. Pannitól kaptunk sült csirkét, ami remek és kedvelt nálunk, de talán abban egyetértünk, hogy a legjobb, amikor még ropog az a bőr. Gondoltam hát, legyen belőle saláta, és mivel Herr Paprika kiváló változatát én leginkább megvárom és megeszem, ezért megpróbálkoztam egy újjal. A naspolya adta magát, kaptunk egy meglehetősen nagy adagot, akadtak benne már bőven megpuhult darabok, így jött az ötlet, hogy öntet készüljön belőle. A naspolya egyébként furcsa külseje ellenére remek gyümölcs, édeskés íze engem leginkább az almáéra emlékeztet, emellett pedig magas a vitamintartalma, szóval ilyen szigorú időben nem árt megenni belőle néhányat. Ha nyersen nem szimpatikus, akkor főzhetünk belőle lekvárt, akár más gyümölcsökkel együtt, kiváló sűrítőnek, ugyanis magas a pektintartalma. Én is tervezek még egyéb főzési akciókat, ha beválnak, beszámolok. Most a naspolya mellé mandarin társult, hogy legyen az édes mellett egy kis savanykás íz, a saláta pedig abból készült, amit adott éppen a kamra.
Itt a vége, jön a recept.





Csirkesaláta naspolyás-mandarinos öntettel


40-50 dkg sült csirke (mell, comb, lehetőleg bőrrel együtt)
1 kisebb zellergumó fele
fél kávésbögre vörös lencse
1 marék dió
1 tk koriandermag
2 naspolya
1-2 mandarin
extra szűz olívaolaj
bors


A zellergumót meghámozzuk, az egyik felét kis kockákra vagy vékony csíkokra vágjuk, a másikat eltesszük egy másik alkalomra. A diót száraz serpenyőben megpirítjuk, várunk, amíg kihűl, majd száraz serpenyőben összetörjük. A lencsét kevés sós vízben megfőzzük (figyelem, ne legyen szétesős a végeredmény), ha kész, leöntjük róla a vizet, félretesszük.
Az öntethez a naspolyák héját lehúzzuk, majd egy kisebb tálban villával összetörjük, az esetleges keményebb darabokat eltávolítjuk, majd belefacsarjuk a mandarin levét, adunk hozzá egy csipet  sót és frissen őrölt borsot, majd lassan öntünk hozzá annyi olívaolajat, hogy a végeredmény krémes, egynemű és megfelelően folyékony legyen. Közben persze keverünk szorgalmasan. A végén kóstolunk, ha bármi hiányozna, lehet pótolni.
A koriandert mozsárban összetörjük. A csirkehúst csíkokra vágjuk. Serpenyőben felmelegítünk egy kevés olajat, beletesszük a húst és az összetört koriandert, néhány percig kevergetve pirítjuk. Most már csak egy lépés: hús, zeller, dió, lencse, tetejére naspolyás-mandarinos öntet, keverés és villa. Úgy két adagra számítsanak.


Ha találkoznak naspolyával, ne habozzanak, ha pedig napfénnyel, küldjenek egy adagot nekem is. Örülni fogok.




Naspolyáról itt és itt olvashatnak.

2011. november 22., kedd

Kopi Luwak


A mai némileg szokatlan bejegyzés lesz, nem szoktam írni ilyen témában, de ha már sikerült a világ egyik legdrágább és legbizarrabb kávéjához hozzájutni, gondoltam, megér néhány sort az esemény. A Kopi Luwakot, egészen pontosan a két gondosan becsomagolt adagot Zsuzsitól kaptuk, akinek itt is köszönjük a lehetőséget, remek pillanatokat okozott, ahogy figyeltem a kávét és közben magamat is. Mielőtt azonban rátérnék az amatőr kóstolás részleteire, röviden néhány szó arról, miért is olyan érdekes és furcsa ez a kávé.
A Kopi Luwak egy indonéz kávéfajta, ami igazából készülésének körülményei és mondjuk úgy, különleges útvonala miatt érdekes. A történet főszereplői az ázsiai cibetmacskák (más néven közönséges pálmasodrók), akik előszeretettel fogyasztják a kávébabot, viszont nem képesek megemészteni, ezért szinte változatlan formában távozik is belőlük. De csak szinte, a kávébab ugyanis különböző enzimekkel lesz gazdagabb a cibetmacska gyomrában, és állítólag ezáltal nyeri el különleges aromáját.


Az elhullajtott szemeket meg kell találni, majd megfosztani attól, ami felesleges, és gondolom, értik, mire is célzok. Ezután minden mehet a maga útján, végeredményként pedig elkészül a Kopi Luwak kávé, ami már csak az ára miatt sem alkalmas mindennapos koffeinforrásként.
Következzen a személyes tesztelés, ami előtt annyit még, számomra egyáltalán nem okozott elhessegetni való érzéseket, gondolatokat az a néhány információ, amit a Kopi Luwakról megtudtam, inkább szórakoztatónak találtam az egész sztorit. Az adagom megfőzése nem kívánt nagy odafigyelést, a tasakon pontos leírást szerepelt. Csészébe került a kávé, amit fel kellett önteni 1,6 dl forró vízzel, alaposan elkeverni, várni két percet, majd meginni. És akkor jöhetnek a benyomások, ne számítsanak nagy szavakra, elemzésre, csak egy amatőr kávéivó vagyok, aki minden reggel a konyhába indul, és félig nyitott szemmel is megtalálja a kávéfőzőt, a dobozt, a kanalat, és akivel nem történhet addig semmi fontos, amíg nem kerül egy kevés koffein a szervezetésbe. Két dologra fogok emlékezni, azt hiszem:  egyáltalán nem éreztem a késztetést, hogy az első korty után összehúzzam a szám, szóval üresen is abszolút jó, erőteljes ízű, de semmilyen számomra kellemetlen mellékzöngét nem mutató kávé. A másik a hatása, ami nemcsak azonnali, de még órákkal később is jól érezhető élénkségben, és egyáltalán nem kellemetlen gyomorérzetben mutatkozott meg.


Jó volt egyszer, jó lenne máskor is, szóval ha találkoznak Kopi Luwakkal, ne habozzanak kipróbálni. Kávé persze lesz holnap is, de ne aggódjanak, azt már megtartom magamnak.


Olvasnivaló: itt és itt.

 

2011. november 18., péntek

Gyömbérmánia


Józsiék kertjében annyi sütőtök termett az idei szezonban, hogy akár mindennap főzhetnék, süthetnék valamit. A végén pedig vagy én költöznék el, vagy Herr Paprika. Igen, jól érzik, tréfás hangulatban vagyok, bár az idő és a szó szerint szürke levegő nem éppen erre hangol, de lehet, hogy pont ezért. Mielőtt még elhatalmasodna a dolog, és további poénokkal fárasztanám imbisz kedves és általam nagyon kedvelt olvasóit, visszatérek inkább a mai témához.
A Márton-napi vacsora desszertje volt ez a sütőtökös süti, kiindulópontként egy régebbi változat szolgált, amiből elmaradt néhány alkotóelem, és bekerült a kandírozott narancshéj és a gyömbér, amitől lassan függővé válok, így kandírozott formában meglehetősen nehéz abbahagyni, és elkerülni a piacon a beszerzési forrást. Szólok is előre, ha a következő hetekben ismét felbukkanna itt-ott imbiszen a kandírozott gyömbér, akkor ne legyen meglepődés, csak mosolyogjanak egyet, és nyugtázzák, legalább nem ettem meg a zacskóból csak úgy. Persze én sem mondom el minden titkomat. Sőt. 
A süti így kicsit már karácsonyi hangulatú, le sem tagadhatnám, és bizony bennem már fészkelődik ez+az. A tetejére egy kevés mézzel kevert krémsajt került, utóbbit a piacon fedeztem fel, elvben házi készítésű, és mivel megszerettem, így elhiszem.
Befejezem, mielőtt még rosszabbra fordul a bevezetés, inkább sütünk.


Sütőtökös süti 


30 dkg sütőtökpüré
25 dkg liszt
10 dkg puha vaj
3 tojás
10 dkg kandírozott gyömbér
5 dkg kandírozott narancshéj
őrölt fahéj
10 dkg nádcukor
kk sütőpor
15 dkg natúr krémsajt
méz


A vajat kisebb darabokra vágjuk, egy mélyebb tálban a cukorral simára, habosra keverjük. Azután egyenként hozzákeverjük a felvert tojásokat, a sütőtökpürét, a kisebb darabokra vágott gyömbért, a narancshéjat, késhegynyi fahéjt és egy csipet sót. Végül lassan beleszitáljuk a sütőporos lisztet, közben keverünk folyamatosan (kézzel vagy géppel). Az elkészült tésztát sütőpapírral kibélelt, kivajazott tepsibe (vagy kapcsos tortaformába) öntjük, elsimítjuk. 170 fokos sütőben (légkeverés) kb. 15 perc alatt megsütjük, a végén szúrópróbával ellenőrzünk. Fontos, hogy a sütési idő tepsire vonatkozik, amiben laposan terül el a süti, kisebb és magasabb forma esetén hosszabb idővel számoljanak.
A krémsajtot kikeverjük 2-3 teáskanál mézzel. Tányér, egy szelet süti, mézes krémsajt, már csak egy villa, készen is vagyunk.


Itt a péntek, jó hétvégét mindenkinek, igyanak forralt bort, már éppen itt az ideje, imbisz hétfőn jelentkezik, ha valami keresztül nem húzza a terveket.

2011. november 17., csütörtök

Pezsgős


A mai egy igazi családi recept, ami azért is kerül fel imbiszre, hogy felejtés esetén se kelljen hívni, kérdezni, jegyzetelni, csak keresni, olvasni és ismételni. A párolt káposzta valószínűleg máshol is készül így, én Herr Paprika mamájától, Évától tanultam el, és megszerettem annyira, hogy nagy kedvvel enném és eszem is csak magában, mert nem egyszerűen jó vagy finom, de abbahagyhatatlan. Nem mondom, először furcsákat gondoltam, és nagyon meglepődtem, amikor megtudtam, a szalonnabőr fontos szerepet játszik a receptben, de higgyék el, gyorsan megszoktam a gondolatot, sőt ma már nem is kell eszembe juttatnom, hogy a szalonnabőr tartalékolandó a káposztás időkre. Persze aki nagyon nem kedveli, nyugodtan hagyja el, más lesz ugyan, de talán nem kevésbé jó. A cukor ugyancsak fontos alkotóelem, ekkora mennyiség azt hiszem, gond és lelkiismeret-furdalás nélkül elnézhető, a pezsgő meg pláne, az alkohol úgysem marad velünk. (Zárójelben jegyezném meg, számomra ez inkább öröm, mint bánat, nem tartozom a pezsgőivók táborába, szilveszterkor egy-két koccintás bőven fedezi az éves igényemet, már készülök is rá.)
A káposzta ropogós libacombok mellé készült, hagymás tört burgonya társaságában, kiváló hangulatban fogyasztottuk Ágóékkal, a dokumentálás pedig elmaradt, bár nem is terveztem az egész megírását. A káposztára koncentráltam, ennek következtében ismét sikerült magamhoz hűen hatalmas adagot főzni, de persze ez relatív, végül minden elfogyott. Néhány nap alatt.
Itt a vége, főzünk.




Pezsgős káposzta birsalmával


1 kg vörös káposzta (csíkokra vágva)
2 nagy vöröshagyma
kb. 4 dl száraz pezsgő
1 ek cukor
1 nagy darab szalonnabőr
őrölt kömény
2-3 birsalma
2 ek olaj


A hagymákat megpucoljuk, apróra vágjuk. A birsalmákat meghámozzuk, cikkekre vágjuk, magházat kivesszük, majd kisebb darabokra vágjuk a szeleteket. A szalonnabőrt nagyobb darabokra vágjuk, hogy a főzés végén könnyen kivehető legyen. Egy nagyobb magas falú serpenyőben felmelegítjük az olajat, rádobjuk a hagymát, sütjük, míg üveges nem lesz, a végén jöhetnek a szalonnabőrök is. Meghintjük a hagymát egy evőkanál cukorral, átkeverjük, hagyjuk karamellizálódni. Következhet a csíkokra vágott káposzta és a birsalma, kevergetve sütjük 3-4 percig, majd az egészet felöntjük a pezsgővel. Só, 2 teáskanál őrölt kömény, keverés, majd a legalacsonyabb fokozaton hagyjuk a káposztát lefedve párolódni. Néha ne felejtsük el átkeverni, ha esetleg kevés lenne a folyadék, pótolhatjuk még pezsgővel vagy vízzel. Ha a káposzta szépen megpuhult, készen is vagyunk, kóstoljunk, mint mindig, ha bármi hiányozna, most lehet pótolni.


Holnap desszert, és őszintén bevallom, már az adventi kekszeken, sütiken gondolkodom. Ráadásul a sütikommandó is készülődik, szóval van magyarázat.

2011. november 15., kedd

Dió, sütőtök, kenyér


Az első igazinak mondható, kézzel gyúrt, sütőben sütött, nem kevés izgalmat okozó kenyér. A Persze nem kovásszal készült, ahhoz még gyűjtenem kell bátorságot, a formája is olyan sajátos, de valahol el kellett kezdeni. Masinával már régóta sütök kenyeret, a szülőktől kaptam a gépet néhány éve karácsonykor, és azt hiszem, elég jól kihasználtam a létét, Herr Paprika nagy örömére. Egy ilyen szerkezet nagy segítség tud lenni, elműködik magában, figyelni nem kell, szóval én jó konyhai társnak tartom. De azért már itt volt az önálló sütés ideje. A kenyér a szombati vacsorára készült, a céklaleves mellé, és azt hiszem, jól teljesített, puha és levegős lett a tésztája, még magam is elégedett voltam vele. Ha már Panniék megajándékoztak néhány sütőtökkel, és még dió is akadt tartalékban, gondoltam, velük zajlik az első próbálkozás. A sütőtök ízben kevéssé felfedezhető, viszont ad egy kevés színt, és nagyban hozzájárul a kenyér állagához, ami napok elteltével sem került leszállóágba, libazsírral a tetején gyorsan fogyott.
Nincs is tovább, sütünk.




Diós-sütőtökös kenyér


30 dkg sütőtökpüré
40-45 dkg liszt
1 nagy marék dió
2 dkg friss élesztő
tej (választható)
vaj a forma kikenéséhez


A diót száraz serpenyőben megpirítjuk, hűlni hagyjuk, majd mozsárban összetörjük. A lisztet egy mélyebb tálba szitáljuk, beleforgatjuk a sütőtökpürét. A püré esetében nagyon fontos, hogy minél szárazabb lesz, ezért megfőzés, összetörés után érdemes még serpenyőben átkeverni a tűzhelyen. A liszt mennyisége nagyban függ a sütőtök víztartalmától, ezért ha túlzottan ragadósnak érzik a tésztát gyúrás közben, akkor nyugodtan növeljék egy kicsivel a liszt mennyiségét. Az élesztőt 1 dl langyos vízben felfuttatjuk. A sütőtökös liszt közepében kialakítunk egy kis mélyedést beleöntjük a feloldott élesztőt és a diót, majd elkezdjük összedolgozni a tésztát, azaz gyúrunk. Tesszük ezt addig, amíg szép egynemű tésztát nem kapunk, golyót formálunk belőle, kicsit belisztezzük, letakarjuk, és meleg helyen hagyjuk megkelni. 


Ha szépen megnövekedett, legalább a kétszeresére, akkor egy belisztezett deszkán újra átgyúrjuk, cipót formálunk belőle, és a kivajazott sütőformába rakjuk. Tetejét késsel kicsit megvágjuk, letakarjuk, majd úgy 30 percig hagyjuk kelni. A sütőt előmelegítjük 180 fokra (légkeverés), a kenyerünket megkenjük egy kevés tejjel (olvastam még régebben valahol, persze nem tudom, valóban szükséges-e, rontani nem rontott a végeredményen), majd úgy 25-30 perc alatt megsütjük (a végén lehet szúrópróbát alkalmazni). Ha megsült a kenyér, kivesszük a sütőből, hűlni hagyjuk, azután már csak vágni kell.


Örültem, szagoltam, néztem messziről és közelről, vágtam, fogtam, téptem, kopogtattam a tetejét, bevallom, a tapogatás sem maradt el. Folytatás várható, holnap viszont kiderül, mit is ettünk a libacomb mellé. 

2011. november 14., hétfő

Hideg évszak, forró leves


Vasárnap Dobogókőn éreztem először, hideg van, kellenek a rétegek, lábra a melegebb cipő, fejre a sapka (amit persze magamtól nem vittem volna el, de volt nálam előrelátóbb személy), kesztyű is hamar, kiterjed most már az ősz, aztán a tél. Napsütésben nem bánható, jó már ez a novemberhez hangolt időjárás, ha beborul, köd lesz és sötét, akkor meg majd mást mondok, így van ez. Megittam ennek örömére a szezon első forralt borát, ami egészen remek volt, hangosan örültem minden korty után, Herr Paprika pedig nagyokat derült rajtam. Nem értem, miért. Később még egy forró gyömbéritallal vigyáztam a belső hőmérsékletemre, amiről eszembe jutott az én tavalyi verzióm, ideje is előkészítenem a camparis üvegeket. Mert bizony eddig sikerült meghiúsítanom minden selejtezési akciót, muszáj tehát valamit újra tölteni is beléjük.
A hidegre egyik ösztönös válaszom a forró leves, gondolom, más is ismeri ezt a reakciót. A cékla most igazán alkalmas alapanyag ehhez vagy máshoz, ráadásul kifejezetten pénztárcabarát, szóval ajánlom mindenkinek. A mai verzió a szombati libavacsora első elemeként készült, volt is bennem némi izgalom, mit szól majd Oszi, aki nyugodtan nevezhető szakértőnek ezen a téren, a lengyel céklaleves szerintem ugyanis verhetetlen, ő pedig már nem egyet kortyolt el élete során. Azt hiszem, átugrottam a lécet, persze ez a verzió legfeljebb csak emlékeztetett a lengyel változatra, került bele citrom, és reszelt formában maga a cékla is. Diós-sütőtökös kenyeret ettünk hozzá, holnap vele jövök.
Itt a vége, főzünk.




Céklaleves


1, 5 kg cékla
1 közepes zellergumó
1 citrom
1 nagy vöröshagyma
1 alma
bors
szárított majoranna


A céklákat meghámozzuk, felezzük, egy nagyobb edénybe rakjuk. A vöröshagymát megpucoljuk, a zellert és az almát meghámozzuk, előbbit kisebb darabokra , utóbbit cikkekre vágjuk, magházát kivesszük. A zeller- és almadarabokat ugyancsak az edénybe rakjuk. Felöntjük az egészet annyi forró vízzel. amennyi bőven ellepi, sózzuk, borsozzuk, beleszórunk 2 teásaknál majorannát, majd közepes hőmérsékleten főzni kezdjük. A citromot forró víz alatt alaposan megmossuk, szárazra töröljük, a héját lereszeljük, a leveshez adjuk. Addig főzzük a levest, amíg a céklák szépen megpuhulnak, akkor belefacsarjuk a citrom felének levét, keverünk, kóstolunk, ha bármi hiányozna, most lehet pótolni. Kivesszük és tányérra rakjuk a céklákat. Az almára, zellerre, hagymára nem lesz már szükségünk, kiemeljük őket a levesből, kitalálunk valamilyen felhasználási módot. A levest leszűrjük. 
Tányér, reszelt cékla, forró leves, kanál, készen is vagyunk.


A végére két vasárnapi fotó Dobogókőről, jó volt az a néhány órás séta, levegő, forralt bor, zsíros kenyér, mákos rétes. Ajánlom mindenkinek.
 

2011. november 11., péntek

Talpon


Ma sokan libát esznek, újbort isznak majd, mi legfeljebb az utóbbit teljesítjük, a Márton-napi vacsora a tervek szerint holnap valósul meg, és remélem, azért ennyi késés még elnézhető, azaz nem fut el tőlem a szerencse a következő évben. Így tehát imbisz ma nem főz, inkább mutat egy kis összefoglalót a vasárnapi túráról, ami az első komolyabb gyaloglás volt a lábügyi baleset óta. Remélem, nem bánják, olvassák levezetésként egy pohár bor előtt, után, közben.
Miután az első próbálkozások sikeresen zárultak, nem dőltem ki, sem el, csak néha voltam ritmustalan, nem gurultam le a lejtőn vagy épp az emelkedőn vissza, úgy éreztük, itt az ideje egy valamivel komolyabb gyaloglásnak és pecsétgyűjtésnek. A kiválasztott szakasz Mogyorósbánya és Dorog közé esett, Herr Paprika feltérképezte a közlekedési lehetőségeket, hátizsákba kerültek a szükséges holmik, lábra cipő, gyomorba kávé, mert bizony nem volt az erősségem azon a reggelen a felkelés. Utazás a buszig, majd utazás a buszon, kezdtünk éppen készülődni, hogy Tokodon átszálljunk egy másik járatra, amire elvben tíz percet kellett volna várnunk, amikor az egyik megállóban olyan jól sikerült a megállás, hogy a csatlakozás nemcsak beért, de le is hagyott minket. Sofőrünk feltette a kezét, ilyen az élet arckifejezéssel, majd megállíthatatlan panaszkodásba kezdett, bosszankodásra nem maradt hely és idő. Így aztán Tokodról elindultunk gyalog az országúton, én vidáman, mi az plusz öt kilométer, Herr Paprika már kevésbé, stoppolni kezdett, kevés sikerrel. Egy autó, kettő, három, ebben sokan ültek, ő rosszarcúnak nézett, neki valószínűleg nem tetszett a menetfelszerelésünk. Állj előrébb, egy lánynak hátha. Végül félúton két fiú megszánt minket, és én először futottam a lábtörésem óta. De csak métereket. Ezúton is üzenem a két kedves srácnak, köszönjük, enélkül nem sikerült volna a nap, komolyan.


Pecsét a kéktúrás füzetbe a helyi kiskocsmában, ahol vasárnap délelőtt már pezsgő társadalmi élet zajlott, rajtam kívül csak férfiak részvételével, akiket kifejezetten szórakoztató volt figyelni, azután indulás. A túra első része igazán könnyedén telt, az emelkedőkön ugyan szuszogtam egy kicsit, meglódult a pulzusom, és fájt a térdem, amit azzal magyaráztam, hogy a bent lapuló fémlapok nem nagyon szeretnek gyalogolni, viszont éreztem, hogy van lábam, némi izomzatom, tüdőm, kitáguló erek az arcomon, szóval nem bántam semmit.


Tokodon aztán újabb kocsma, pecsét és sör, közben Herr Paprika  felfedezte, hogy a kéktúrás füzet szerinti szintidőt nagyon tartanunk kell ahhoz, hogy ne fejlámpával kelljen megtenni az utolsó szakaszt, amihez egészen kicsi kedvem lett volna, elárulhatom. Pohár kiürült, táska a vállon, köszöntünk, azután előre, próbáltam szedni a lábaimat, és nem tudomást venni arról, hogy előttünk emelkedik egy hegy, a szintemelkedést nagyjából egyszerre kell letudni, azután már csak menni kell. Csak menni. A felfelé haladás egy ideig remekül ment, gondolatban meg is veregettem a vállam, aztán egyre több kő az ösvényen, bennem pedig erősödött az érzés, mindjárt megcsúszom, legurulok, egyensúlynak, műtött lábnak annyi. Kezdődő pánik. Herr Paprika szerencsére jobban ismer már a tenyerénél, így átsegített, egészen konkrétan a nehézségeken, egy jól irányzott mondattal kibillentett a beszűkült tudatállapotból, és felértünk a hegy tetejére. Boldogság, elégedettség, nahát, nem is volt ez olyan rossz, most megeszem a szendvicsemet.


A hátralévő kilométerek már nagyon vidáman fogytak, ki emlékezett már megingott pillanatokra, én nyilván nem, haladtunk előre, a Nap meg lefelé, de végül mi voltunk a gyorsabbak, és sötétedés előtt beértünk Dorogra. Kiskocsma, pecsét, várakozás, elfogyott a tartalékolt csoki, vonat, pályaudvar, aztán haza. Forró víz, vacsora, összegzés, kaptam vállveregetés helyett egy ölelést. Izomláz beköszönt, de csak minimálisan, megdicsértem a lábamat, hangosan is, nem csak gondolatban. Azért a másnap reggeli első lépések a konyha és a kávé felé kicsit robotszerűek voltak, a lépcső sem volt a legjobb barátom, de ezen inkább nevettünk, nem volt panasz.


Itt a vége, köszönöm, ha bírták. Mindenkinek jó hétvégét, egyenek libát, igyanak bort, és mulassanak jól, én is ugyanezt tervezem. 

2011. november 10., csütörtök

Késik a rétes


Most, hogy kezdek visszarázódni a gyaloglásba, eléggé nem szerethető a váratlanul kopogtató őszi fáradtságom vagy kétoldali lustaságom, ahogy Herr Paprika mondaná. Jó kedéllyel lábat lógatnék, messzire néznék, kuporognék pléddel álcázva, elfelejtenék felkelni, meleg zoknit húznék, forró bögrére tapasztanám a tenyerem, gondolkodnék ezen meg azon, ennék egy kocka csokit, aztán kettőt, és közben Johnny Casht hallgatnék, jelenleg ugyanis az American IV lemezt nem tudom megunni, még énekelek is. (Ahogy az egyik barátnőm évekkel ezelőtt mindig megjegyezte: Most éppen olyan az idő, amikor Tom Waitset kell hallgatni. A novemberhez meg Johnny Cash passzol.)
Az elképzelés remek, persze a valóságban erre csak kevés idő jut, de azt próbálom teljesen kihasználni, mert jó egy kicsit a semmit tenni. A mutatkozó lassulás viszont okozott némi fennakadást imbiszen is, igyekszem átugrani rajta, így például a céklás-kacsamájas rétes fotója már meglehetősen régen kikerült a facebookra, azután valahogy késésbe került, elmaradt. Következett persze a szezonzáró, járt nálam Panni is, szóval tudok magyarázkodni, de most már itt az ideje, hogy kikerüljön, mielőtt még teljesen elfelejtem, hogyan is készült. Jegyzet nyilván nincs, dolgozom a fejemből és az emlékeimből, ezért előre is bocsánat, ha valamit nem sikerül teljesen pontosan felidézni. Tudják, kóstoljanak és változtassanak mindig kedvük szerint. 
Itt a vége, jön a recept.





Céklás-kacsamájas rétes


35-40 dkg kacsamáj
2-3 cékla
6 réteslap
1 kupa száraz sherry (mással helyettesíthető)
6-8 dkg vaj
extra szűz olívaolaj
kakukkfű
(1 tojássárga)
bors


A kacsamájat megmossuk, papírtörlővel felitatjuk a vizet, ha szükséges, levágjuk a felesleges részeket, majd kisebb darabokra vágjuk. Egy serpenyőben felolvasztjuk a vaj felét, rádobjuk a a májat, néha megkeverve sütjük néhány percig, majd megszórjuk friss kakukkfűlevéllel (szárított is megteszi 1 kávéskanállal, akkor kerüljön az elején a serpenyőbe), végül felöntjük a sherryvel, átkeverjük, megvárjuk, míg elpárolog az alkohol és a felesleges folyadék. Végül egy kevés só és frissen őrölt bors, hagyjuk a kacsamájat hűlni. Még egy megjegyzés, ne süssék túl a májat, különben nagyon kemény lesz a végeredmény.
A céklákat meghámozzuk, felezzük, alufóliával kibélelt tepsire rakjuk, meglocsoljuk olívaolajjal, sózzuk, borsozzuk, majd lefedve puhára sütjük. Miután elkészültünk, kivesszük, hűlni hagyjuk.
Benedvesített konyharuhán egymásra fektetünk 3 réteslapot, majd megkenjük őket az előzetesen felolvasztott maradék vajjal. A töltelékhez a májat és a céklát kis darabokra vágjuk, ha egyneműbb tölteléket szeretnének, akkor a céklát egészen össze is törhetik, és a májat is vághatják a képen láthatónál sokkal kisebbre. Elrendezzük a tölteléket a réteslapon, egy két centis sávot szabadon hagyunk a szélén, majd szorosan feltekerjük. A folyamatot megismételjük, azután a két rétest egy sütőpapírral kibélelt tepsire rakjuk, a tetejüket megkenjük a maradék olvasztott vajjal vagy egy kikevert tojássárgával. 180 fokos sütőben addig sütjük, míg szépen megpirul. Készen is vagyunk.


Rétest sütni jó, erre a megállapításra még tisztán emlékszem. Ismétlés következik, holnap pedig Márton, hát ne felejtsenek el libát enni...
 

2011. november 7., hétfő

Szezont zárunk: a kardamom illata


A hétvégi szünet után (ami alatt sült pizza, stoppoltunk, szereztünk három pecsétet a kéktúrás füzetbe, és beszélgettem a lábammal) ma befejeződik a szezonzáró sorozat, következik a desszert (korábbi részek itt, itt és itt). A receptkeresés idején olyan sütit, krémet és így tovább kerestem, ami előre elkészíthető, mert ismerem magam, és a tapasztalatok azt mutatják, legyen szó bármilyen előre eltervezett ünnepi, családi, itthoni vagy éppen vendégekkel megbolondított vacsoráról, a végén hajlamos vagyok engedni és elengedni, azaz feladni a desszertet. Éppen ezért most már igyekszem rutinos lenni, és kifogni magamon, ami a gyakorlatban annyit jelent, először a desszert készül el. A marokkói narancsos torta, aminek a receptje természetesen nem az én fejemből pattant ki, hanem egy szakácskönyvből származik, teljesen alkalmas volt az előzetes elkészítésre, ráadásul jól illeszkedett a más gyakran emlegetett keleties vonalba.
A süti vagy torta, nevezzük bárhogy, egyik érdekessége számomra a búzadara, nem sütöttem még belőle sosem, de a tesztelés után úgy érzem, nem ez volt az utolsó alkalom. A legszerethetőbb rész pedig a kardamomos szirup és az egész konyhát betöltő illat, amit Zsuzsival szorgalmasan inhaláltunk a reggeli sütés közben. A desszert tehát kéttagú süticsoportunk munkája, amelynek egyik szereplője éppen a kardamomos kávé nagy rajongója, itt meg jön a recept.




Marokkói narancsos mandulatorta


1 narancs héja (plusz 1 narancs)
13 dkg vaj
2 tojás
18 dkg búzadara
10 dkg darált mandula
13 dkg nádcukor
1,5 tk sütőpor
kb. 2 dl sűrű, krémes joghurt
1 marék kandírozott narancshéj
13 dkg nádcukor
8 zöld kardamom 


A narancsot forró vízzel alaposan megmossuk, szárazra töröljük, héját lereszeljük. A vajat, a narancshéjat és a cukrot egy mélyebb tálban simára keverjük, majd egyenként hozzáadjuk a tojásokat. Egy tálban összekeverjük a darált mandulát, a búzadarát és a sütőport, majd lassan adagolva a masszához adjuk, közben keverünk folyamatosan. A tésztát egy 20 centi átmérőjű kapcsos tortaformába rakjuk, amit előzőleg kicsit kivajazunk, sütőpapírral kibélelünk. A sütit előmelegített sütőben 180 fokon (légkeverés) kb. 20-25 percig sütjük, szúrópróbával ellenőrizzük, hogy megfelelő-e már.
Közben megfőzzük a szirupot. Kifacsarjuk a narancs levét, ha nem éri el a három decit a mennyiség, akkor kifacsarjuk a másik narancsot is. A kardamomtokokat kicsit megütögetjük, a megszerzett magokat mozsárban összetörjük. A narancslét, a cukrot és az összetört kardamommagokat egy kisebb edényben addig főzzük, amíg szirupszerű lesz az állaga.
A kész sütit kicsit megszurkáljuk, óvatosan kiemeljük a formából, és kanalanként meglocsoljuk a sziruppal, amiből egy kicsit félreteszünk a tálaláshoz.
Szelet süti, joghurt, kockákra vágott kandírozott narancshéj, kevés szirup a süti tetejére, villa, készen vagyunk.


Itt a vége, a sütivel befejeződött a szezonzáró, remélem, voltak benne szórakoztató epizódok. Mi, én élveztük, folytatása következik biztosan.


Recept: Édes és sós sütemények, Vince Kiadó, 2008

2011. november 4., péntek

Szezont zárunk: Herr Paprika és Herz főznek


Érzem, nem a mai lesz a legnépszerűbb bejegyzés imbiszen, de éppen itt volt az ideje, hogy szerepeljen pacal, azaz ez a pacal a blogon. Herr Paprikát úgy ismertem meg, hogy ételek terén nem idegenkedett szinte semmitől, én viszont sokkal távolabbról érkeztem el addig a pontig, amikor mindenféle furcsa érzés nélkül tudtam megenni például a pacalt. Ha már róla van szó. A nagy áttörés néhány éve Firenzében következett be, barátokkal nyaraltunk, remek és emlékezetes napok voltak, sok kalanddal, de ezekről majd talán egyszer máskor. Valahol olvastuk, hogy a San Lorenzo piacnál lehet a legjobb pacalos szendvicset enni, természetesen nem hagyhattuk ki, és arra ugyan már nem emlékszem, pontosan mennyit is vásároltunk, de az biztos, hogy Herr Paprika, Gömbi és M. kértek egyet-egyet, és az egyikben (kettőben?) olyan csípős szósz volt, amit a mai napig emlegetnek, és aminek hatását fotók is őrzik az emlékek mellett. Kóstoltam már korábban is pacalt, minimális lelkesedéssel és nagy lelkierővel, de mondhatom, nem szoktam rá. Ez a változat viszont kifejezetten ízlett, fűszeres volt és nagyon zöldséges, a lampredotto, trippa szavak pedig bekerültek a szótárunkba.
Itthon aztán az egyik társasági megmozdulás szerevezése előtt szóba került, hogy pacalt kellene főzni, amit Herr Paprika lelkesen elvállalt, és akkor a Sienában zsákmányolt szakácskönyv alapján elkészült első alkalommal a toszkán pacal, váratlan sikert aratva azok körében is, akik nagyon óvatosan kezdtek neki a kóstolásnak. Azóta készült már magyaros változat is, a szezonzáróra pedig közkívánatra újra toszkán, Herr Paprika és Herz főztek, mi ettünk, itt meg jön a recept.




Toszkán pacal

1 kg pacal
2-3 babérlevél
fekete bors
2 vöröshagyma
3 szárzeller
2 sárgarépa
2 doboz hámozott paradicsom 
olívaolaj
2 dkg vaj
bors
parmezán


A pacalt alaposan megmossuk, lecsöpögtetjük, kuktába tesszük, felöntjük vízzel, adunk hozzá két-három babérlevelet, néhány szem borsot és egy kevés sót, majd puhára főzzük. Pontos időt nem adnék, tessék villával ellenőrizni, azért egy óránál többel számoljanak. A megpuhult pacalt vegyük ki a kuktából, csöpögtessük le, hagyjuk hűlni, majd vágjuk ujjnyi széles csíkokra.
A hagymákat, fokhagymagerezdeket tisztítsuk meg, vágjuk apróra. A répákat, zellerszárakat ugyancsak tisztítsuk meg, vágjuk kis darabokra. Egy öntöttvas edényben (vagy magasabb falú serpenyőben) melegítsünk 2 evőkanál olívaolajat, süssük benne a hagymát, répát, zellert úgy 5 percig, majd adjuk hozzá az apróra vágott fokhagymát, és keverjük bele a vajat. Jöhet a csíkozott pacal, pároljuk a zöldségekkel még 5-6 percig, majd tegyük az edénybe a kisebb darabokra vágott paradicsomokat. Só, bors, fedő, főzzük a pacalt alacsony hőmérsékleten úgy egy órán át. A folyamat végén a szósznak sűrűnek kell lennie, ha nem így lenne, akkor fedő nélkül főzzük, amíg be nem sűrűsödik. A végén kóstolunk, ha bármi hiányozna, most lehet pótolni. Tetejére parmezán, ami a fotóról feledékenység okán lemaradt, mellé mi polentát ettünk, de egy szelet kenyér éppen olyan jó tud lenni.


A kép csak annyiban kapcsolódik a mai bejegyzéshez, hogy éppen akkor készült a kertben, amikor Herr Paprika és Herz a konyhában főztek, készült a pacal (és remélem, adnak neki egy esélyt egyszer). Ráadásul úgy éreztem, hogy a pacal háromszor már túl sok lenne, de nyugodtan cáfoljanak meg.
Hétfőn befejeződik a sorozat, lezárul a szezon,  jön a desszert. Mindenkinek remek napokat, főzzenek, mulassanak, menjenek erdőbe vagy moziba, keddig például régi kémfilmeket nézhetnek 100 forintért a Művészben. Mi egy lengyelhez már lelassultunk...


Recept (kicsit módosítva): Emanuela Stramana: Die echte Küche der Toskana

2011. november 3., csütörtök

Szezont zárunk: marharagu, tréfás kuszkusz


Következik tehát a szezonzáró második része, benne egy marharagu, amiből ha számtalan nem is, de néhány már szerepelt imbiszen, és én inkább nem magyarázkodom. Próbáltam másra gondolni, de mivel nagyon jól illeszkedett az fejemben körvonalazódó tervhez, ráadásul remekül bírja a konyhában a magányt, azaz lehet mellette társasági életet élni, mondjuk legalább egyszer nyerni a kártyán, így végül kiütötte a többi versenyzőt. A ragu is igyekezett a keleties vonalat képviselni, került bele ras el hanout és egyéb fűszerek, aszalt gyümölcsök és kandírozott gyömbér, amit véletlenül láttam meg a piacon, és ami felhasználás előtt igen közkedvelt volt a konyhában. Sejtik ugye, mire is gondolok. 
A raguval elégedett voltam, bár most újra megállapítottam, hogy az ilyen vacsorák után nem marad másnapra biztos véleményem, és ne nevessenek, nem a túl nagy hévvel emelgetett borospohár miatt. Valószínűleg izgulok, hát igen, ezért mindenképpen jó másnap is megkóstolni a végeredményt, most megtettem, így nyugodt lelkiismerettel írom, a ragu rendben volt. A kuszkusz, a sok pirított mogyoróval már kevésbé. Nem tudom, mi lehetett az oka, de egy átkeverhetetlen, fellazíthatatlan masszává állt össze, nem kevés bánatot okozva nekem, akkorát, hogy a vacsora után a kertben több személlyel is vigasztaltattam magam. És persze szomorkodtam egy kicsit még tovább is magamban, a szituáció így utólag igazán megér egy mosolyt. Még tőlem is. A következtetés annyi, hogy inkább kisebb adag és nagyobb edény, és bizony kimért kuszkuszt többé nem veszek.
Befejeztem, főzünk.




Marharagu fügével, szilvával gyömbérrel


1 kg marhalábszár
5 dkg aszalt füge
10 dkg aszalt szilva
5 dkg kandírozott gyömbér
2 nagyobb vöröshagyma
3 gerezd fokhagyma
1 nagy sárgarépa
ras el hanout fűszerkeverék
őrölt fahéj
római kömény
1 ek sűrített paradicsom
olaj
liszt


A hagymát, fokhagymát megtisztítjuk, apróra vágjuk. A marhahúst alaposan megmossuk, papírtörlővel felitatjuk a vizet, majd kb. két cm-es kockákra vágjuk. A sárgarépát megtisztítjuk kis kockákra vágjuk. Egy öntöttvas edényben (vagy másban) felmelegítünk 1 evőkanál olajat, rádobjuk a hagymát, üvegesedésig pároljuk. Jöhet a hús, pirítsuk kevergetve néhány percig, majd következhet 2 tk ras el hanout, egy kevés fahéj és 1 tk római kömény. Egy-két percig pirítsuk még a húst a fűszerekkel, majd adjuk hozzá a répát, a paradicsomot és a fokhagymát, végül hintsük meg egy kevés liszttel, majd folyamatos keverés mellett öntsünk hozzá kb. két deci forró vizet. Só, majd fedjük le, és fedő alatt főzzük alacsony hőmérsékleten addig, amíg a hús megpuhul, közben azért keverjük át alkalmanként. Az aszalt gyümölcsöket és a kandírozott gyömbért vágjuk kisebb darabokra, és amikor már puhának ítéljük a húst, szórjuk az edénybe, keverjük át, és főzzük még a ragut 5-10 percig, fontos, hogy a leve szépen besűrűsödjön. A végén kóstoljunk, ha bármi hiányozna, pótoljuk, ahogy mindig. Mellé mogyorós kuszkusz vagy arab lepény. 

  
A holnap még bizonytalan, bejegyzés persze lesz, de még nincs végleges forgatókönyv. Azért, hogy tudják, mire számíthatnak, elárulom: Herr Paprika és Herz főznek, vagy jön a narancsos desszert. Süti. Meglepetés.



LinkWithin

Related Posts with Thumbnails