2011. október 26., szerda

Itt vagy nem is


Félig itt vagyok, félig meg nem. Gondolatban már nagyon készülök a hétvégi baráti szezonzáróra, ami most persze csak félig nevezhető annak, a betervezett májusi kezdés az én lábakcióm miatt elmaradt, szóval most egy kicsit azt is próbáljuk pótolni. És még nem igazán tudom, mit fogok főzni, pedig a szakácskönyvek elkezdtek lemászni a polcról, beültek a fotel mellé, egymásra álltak, a bátrak még az ágy mellé is lefeküdtek. Alattuk meg ott lapulnak a mindenféle magazinok. Szóval várom az ihletet, ötletet, van már jegyzetfüzet, abba firkálgatok, és mindig úgy érzem, igen, ezen a remek vonalon haladok, de másnap reggel már semmi sem tűnik annyira jónak. Szurkoljanak, már csak a barátok miatt is, egy biztos, bor lesz, persze magamból kiindulva a vásárlás előtt fog eldőlni minden, ahogy általában az egyéb dolgokat is az utolsó pillanatban teszem meg, amikor már nem lehet tovább várni és halasztani.
Ha függetlenítem magam a hétvégétől, halad minden a normális módon, még főzök is. Panniéktól kaptam néhány zellergumót (a bejegyzés végén elárulom, mi rejtőzött még köztük), amiből eredetileg egy barátságos őszi levest akartam, de aztán végül gnocchi lett belőle. Tudom, a zeller vagy igen, vagy nagyon nem, Herr Paprikával mi az előbbi csoportot erősítjük, remélem, mint sokan mások, akik éppen ennél a sornál tartanak. A recepthez még annyit, ha lett volna itthon krumpli, akkor valószínűleg került volna a tésztába, de mivel a kamrában hiába néztem a kosarat, nem volt benne semmi, így most elmaradt, de nyugodtan vegyítsék, ha szeretnék. A zeller pedig mindenképp friss legyen, amúgy nem jó móka.
Akkor főzünk.



Zelleres gnocchi dióval, vajjal


50 dkg zellergumó (hámozott, megfőtt állapot)
kb. 25-30 dkg liszt
10 dkg ricotta (vagy túró)
dió
vaj


A zellergumókat meghámozzuk, megmossuk, kisebb darabokra vágjuk, majd sós vízben puhára főzzük. Miután leöntöttük a vizet, tegyük még vissza az edényt a tűzhelyre, kicsit kevergessük át a zellereket, hogy minél több folyadék elpárologjon, azután hagyjuk kihűlni. Ha már langyos, törjük össze a zellerdarabokat egy mélyebb tálban villával minél alaposabban, majd adjuk hozzá a feltört tojást, az összetört ricottát, és szép lassan adagoljuk a lisztet, kevés só, majd gyúrjuk össze. Pontos mennyiséget azért nem szerepeltetek a lisztből, mert nehéz megadni előre, hogy mennyit vesz fel a zeller. A lényeg, hogy formázható massza legyen a végeredmény, de ne lisztezzék túl, akkor kemény lesz a gnocchi állaga, szóval inkább ragadjon. Formázzunk kis galuskákat belisztezett kézzel, majd forrásban lévő vízben adagonként főzzük ki a gnocchikat. 
Tányér, gnocchi, tetejére olvasztott vaj és pirított, mozsárban összetört dió, a merészek megszórhatják apróra vágott zellerlevéllel is, persze a petrezselyem sem rontja el. Már csak egy villa.


Miután kibontottam a zelleres szatyrot, és elkezdtem számolni, mennyivel is gazdálkodhatok, egyszerre megláttam egy sárga kakukktojást. Sütőtök a kertből, méretével hódít, itt megnézhetik, hogy mutat.


2011. október 24., hétfő

Ellenállás helyett


Lassan elballagó hétvégénk volt, szombaton még mutattam némi erőt és aktivitást, vasárnap viszont, ha már bent tartott az eső és a sötétség, és a reggel még lelkesen kitalált kiállításról is lemondtam, a fotelben kuporgáson, síversenynézésen kívül nem tettem sokat a naphoz. Csak egy keveset. Ráadásul Herr Paprika végre az ábrándjait valóra váltotta, és Váncsa receptje alapján oldalast sütött, méghozzá rabszolga módra, bár az nem derült ki, honnan is a név, nem mintha a végeredményt tekintve fontos lett volna. A konyhából tehát kiszorultam, azaz kuktaként szaladtam, ha szükség volt rám, felolvastam a receptet, citromot facsartam, kiszabadítottam a paradicsompürét a dobozból, elővettem a cayenne borsot, később aztán érkeztem inhalálni az illatot, és külsős szakértőként megnézni, hogy elég piros és ropogós-e már az a külső. Majd megvacsoráztunk, örültünk, értékeltünk, megbeszéltünk, és megállapítottuk, jó azért, hogy van egy kuktánk, és talán használhatnánk gyakrabban is. Az oldalas egyébként jól sikerült, Váncsának van még talán három receptje a könyvben, és hosszú még a hideg évszak...
Szombati aktív óráimban volt piaclátogatás is, ahol rövid nézelődés és oldalasbeszerzés után felfedeztem az egyik hentesnél, hogy a kacsacomboknak ellenállhatatlan ára van, nincs jobb szó, és bár nem akartam ilyen hamar az előző után, de ha már egyszer, azért telefon, Herr Paprika tudta, mit kell mondania, így ellenállás helyett megadtam magam. A keleti vonal Herr Paprika ötlete volt, és miután sikerült gránátalmát vennem teljesen baráti áron, már tudtam, kuszkusz lesz mellé, korianderrel és mogyoróval. És végre az arab hétfűszerkeverék is újra előkerült, ami többek között szerecsendióból, fahéjból, korianderből áll.
Akkor nincs tovább, recept.





Hétfűszeres kacsacomb gránátalmás kuszkusszal


4 kisebb kacsacomb
arab hétfűszerkeverék
2 kávésbögre kuszkusz
1 gránátalma
1 csokor korianderzöld
1 marék sós mogyoró



A kacsacombokat alaposan megmossuk, papírtörlővel felitatjuk a vizet, az esetleges felesleges bőrdarabokat levágjuk (és később kisütjük). Az arab hétfűszerkeverékkel bedörzsöljük a combok bőrös felét, majd egymás mellé rakjuk őket egy tepsibe, tűzálló tálba, lefedjük alufóliával. A sütőt előmelegítjük 180 fokra (légkeverés), sütjük a kacsacombokat úgy 45-50 percig, az idő leteltével villával ellenőrizzük, elég puhák-e. Ha nem, még lefedve sütjük egy kis ideig, ha igen, akkor lekerülhet az alufólia, és sütjük még a combokat addig, amíg szépen megpirulnak. 
Következhet a kuszkusz. Előzetesen száraz serpenyőben pirítsuk meg a mogyorót, hagyjuk hűlni, majd mozsárban törjük össze. A koriandert mossuk meg, alaposan rázzuk le, majd vágjuk apróra. A gránátalmát vágjuk ketté, ütögessük ki a magokat, de használhatunk a cél érdekében bármilyen más módszert is. A kuszkuszt öntsük egy mélyebb tálba, adjunk hozzá egy kevés sót és egy kávéskanál fahéjat, majd öntsük fel annyi forró vízzel, amennyi éppen ellepi, keverjük át, fedjük le, hagyjuk úgy 5-6 percig puhulni. Amikor letelt az idő, kóstoljunk, ha megfelelőnek ítéljük, akkor keverjük hozzá az összetört mogyorót, a gránátalmát és a koriandert.
Kacsa, kuszkusz, kés és villa, itt meg a vége.


Talán elhiszik, ritkán lelkesít a saját konyhám, főztöm, de most valamiért mégis, szerettem a kacsát és még jobban a gránátalmás, ropogós kuszkuszt. Biztosan találok alkalmat az ismétlésre, például, ha újra ellenállhatatlan lesz a kacsacombok ára.

2011. október 20., csütörtök

Elfogyó dolgok


Szeretem a kelbimbót, a nevét kevésbé, valahogy furcsa együtt a kel meg a bimbó, de megszokni mindent meglehet, és szerencsére nem a szavakat eszem meg, szóval elfogadtam úgy, ahogy van, névvel, ízzel, formával, színnel, illattal együtt. Imbiszen eddig egyszer fordult elő, akkor sem főszerepben, most viszont az első őszi-téli kelbimbóevés vele kezdődött, belőle építkeztem. Az egyik ötlet egy sós morzsa lett volna, tavaly nagyon szerettem mindegyik változatot, a másik pedig egy kelbimbós tészta. Telefon, vonalban Herr Paprika, tészta vagy morzsa, kis szünet, tészta. Akkor a kérdés eldöntetett.
Az egész főzést a készletek elfogyasztása, kimerítése jellemezte. A hűtőből kikerült a várakozó fél citrom, kiürült a mogyoróolajos üveg, kifacsartam az utolsó szezámolajcseppeket, elkopott a tojásos tésztás tartalék és a hüvelykujjam is, amit a kelbimbók darabolása közben egy jól irányzott mozdulattal elvágtam, futás a komódig, tépés, ragasztás, de legalább a ragtapasz fekete-fehér. Azért minden jó és a vége még inkább, ennyi viszontagság belefér, hüvelykujj majd gondoskodik magáról, én meg az olajhiányt próbálom sürgősen megszüntetni. 
Nincs tovább, főzünk.




Kínai tojásos tészta kelbimbóval, szezámmaggal


50 dkg kelbimbó
1 közepes lilahagyma
2 gerezd fokhagyma
gyömbér (2 centis darab)
2-3 kicsi chilipaprika
szójaszósz
szezámolaj
fél citrom
szezámmag
mogyoróolaj (vagy más)
20 dkg kínai tojásos tészta


A kelbimbókat megtisztítjuk, a végeket levágjuk, külső leveleket leszedjük, azután megmossuk, alaposan lecsöpögtetjük őket, majd mérettől függően felezzük, negyedeljük. A hagymát megpucoljuk, felezzük, vékony szeletekre vágjuk. A fokhagymákat ugyancsak megpucoljuk, apróra vágjuk, a gyömbért meghámozzuk, lereszeljük. A chilipaprikákat megmossuk, szárazra töröljük, vékonyan felszeleteljük. 
Egy magasabb falú serpenyőben felhevítünk 1 ek mogyoróolajat, rádobjuk a hagymát, néhány percig pirítjuk, majd jöhetnek a kelbimbók, 1 perc és keverés. Gyömbér, fokhagyma, 2 ek szójaszósz, fél citrom leve, 2 tk szezámolaj, chilipaprikák, keverés, úgy 1 deci víz, majd fedő. Egy evőkanál szezámmagot száraz serpenyőben megpirítunk. Közben a tojásos tésztát a csomagoláson lévő utasítás szerint, elkészítjük, tál, tészta, forró víz, só, fedő.
Ha a kelbimbók megpuhultak, készen vagyunk, persze kóstoljunk, mint mindig, ha bármi hiányozna, most lehet pótolni. Az esetlegesen hiányzó folyadékot is, mondjuk egy kevés forró vízzel. Nincs más hátra, mint a kelbimbóra szórni a pirított szezámmagokat, majd az egészet összeforgatni az elkészült tojásos tésztával. Itt a vége.


A mai bejegyzés Hives lemezt hallgatva született, én nem tudom, van-e még zene, amire ennyire önkéntelenül mozogni kezdene a nyakam, és rázkódni a fejem. Persze a kelbimbóhoz nincs semmi kapocs, de azért majd gondolkozom rajta.

2011. október 18., kedd

Mini


A mai bejegyzés egy meggondolatlan és ösztönös esti megmozdulás eredménye, amikor egyetlen célt követtem: a túrónak el kell távoznia a hűtőszekrényből, mert még egy napos halasztást már magam előtt sem tudok kimagyarázni. Nyilván egy doboz túró eltüntetése nem nagy kihívás, a legtöbbször kapros krém készül lilahagymával, köménnyel és tejföllel, ez utóbbi azonban éppen hiányzó cikk volt a konyhában, lehetett volna túrós csusza ropogós szalonnával, de számomra is hihetetlenül egy évben akad négy-öt hat nap, amikor éppen nem kívánom. És ez pont az a nap  volt. Végül úgy döntöttem, nem keresek receptet, ötletet, se kedvem, se egyebem hozzá, így egy hirtelen gondolatot követve eldöntöttem, lepényt sütök. Tojás, kevés liszt, tejföl helyett joghurt, és az egyetlen érdekesebb hozzávaló, a feketekömény, amit még Ágóék hoztak nekem Isztambulból, amit nem olyan régen egy kenyérsütés alkalmával használtam, és megszerettem az átható ízét és színét. A kész masszából minilepények sültek, egyben maradtak, én boldog, haraptam egyet, és akkor talán még meg is szólaltam a konyhában, hogy jó, kicsi, de ízlik. Herr Paprika aztán később megerősített.
Akkor sütünk.




Túrós minilepény


25 dkg túró
1 dl joghurt
feketeköménymag
2 tojás
3 ek liszt
olaj a sütéshez


A túrót egy mélyebb tálban villával alaposan összetörjük, majd egyenként belekeverjük a feltört tojásokat, végül lassan hozzászitáljuk a lisztet, közben persze jár a kezünk. Jöhet egy kevés só és 2 teáskanál feketeköménymag, végül 1 dl natúr joghurt. A masszát alaposan átkeverjük, 10 percig pihentetjük.
Serpenyőben felhevítünk 2 evőkanál olajat, majd óvatosan, evőkanállal adagolva három-négy kupacot rakunk egymáshoz nem túl közel. Egy-két percig sütjük a lepények egyik oldalát, majd egy lapos fakanállal óvatosan megfordítjuk, újabb egy-két perc. A kész lepényeket papírtörlővel letakart tányérra rakjuk. Mellé mentás joghurt, egy kanál tejföl, akár valamilyen pesto, vagy persze bármi más, ahogy csak szeretnék. Készen is vagyunk.


A minilepények közül egy, kettő, talán három aznap este egy tányér spenót mellé kerültek, szóval nyugodtan társítsák kedvük szerint akár egy jó főzelékkel is. De hogy bonyolítsam a helyzetet, imbiszen most a reggelik csoportjába kerülnek. Nem véletlenül.

2011. október 17., hétfő

Feszültségoldó


Mielőtt előrukkolnék a pisztáciás-birsalmás csigákkal, amelyek nemcsak remekül kikapcsoltak egy fesztelen helyett feszült estén, de még hangos büszkélkedésre is késztettek, három esemény az elmúlt napokból. Pénteken koccintottunk a lábamra, jól sikerült este kerekedett, amit nem is feszegetnék inkább, de annyit mindenképp, hogy ugyan nehezen született döntés, de a Jelen Bisztró kiváló választásnak bizonyult, enni, inni, beszélni egyaránt jól és jót lehet.
A szombatot átugorva a vasárnapra térünk, voltunk bolhapiacon a Petőfi Csarnokban, és egészen elképedve tapasztaltam, hiába hidegebb az idő, hihetetlen mennyiségű ember jött és ment, válogatott, furakodott, vásárolt. Jó, persze a napsütés valószínűleg mindenkire kedvezően hatott. Megszokva a tömeget remek volt a hangulat, néhány dolgot mi is szereztünk, de csak visszafogottan, szóval később nem volt mit bánni. Bolházás után délutáni mozi, megnéztük az Erőss Zsoltról szóló dokumentumfilmet, amit ajánlok mindenkinek, engem most egy-egy pillanat szíven ütött, ahogy visszaköszönt néhány mozdulat, amit én is gyakoroltam, a helyzet, ami persze nem összehasonlítható, de bizonyos érzések, szituációk, az először újra valamit megtenni öröme azért sokat eszembe juttatott. Szóval nekem egyfajta terápiaként is jó volt, de Herr Paprikából kiindulva azt hiszem, élmény lehet mindenféle előzmény nélkül is.
És akkor a csigák. Szerettem volna már egy ideje gyúrni, tésztázni, és az orvoslátogatást megelőző este végül kiváló alkalom volt a csigasütésre, kikapcsolta a feszültséget, és nincsenek nagy szavak, de azért kikívánkozik, hogy a végeredmény kifejezetten boldoggá tett egy időre. Még elaludni is képes voltam. 
Akkor sütünk.





Pisztáciás-birsalmás csigák


5 birsalma
1 marék sótlan pisztácia (héj nélkül)
10 dkg vaj
24 dkg liszt
1 tojás
2 dkg friss élesztő
1,2 dl tej
méz


 
A tésztához a lisztet egy mélyebb tálba szitáljuk, összemorzsoljuk a kisebb darabokra vágott, öt dekányi vajjal. Az élesztőt felfuttatjuk a tejben, majd a a feltört tojással együtt a liszt közepében kialakított mélyedésbe öntjük, rakjuk, egy teáskanál méz és csipet só, majd belisztezett kézzel addig gyúrjuk, amíg szép egynemű tésztát nem kapunk. Golyót formálunk, kicsit belisztezzük, majd letakarva meleg helyen addig kelesztjük, amíg duplájára nem nő.
A töltelékhez a birsalmákat meghámozzuk, magházat kivesszük, majd a kisebb darabokra vágott birseket 2-3 deka vajon egy serpenyőben lefedve puhára párolunk. Nem baj, ha kicsit megpirulnak, a folyamat végén csurgassunk még rájuk egy kis mézet is, ki mennyit szeretne. Ha elkészültünk, hagyjuk hűlni, majd villával nyomkodjuk össze, hogy a végén nagyjából egynemű legyen. Kóstolunk, ha bármi hiányozna, esetleg még szeretnék valamivel fűszerezni, hát ne habozzanak. 
A megkelt tésztát belisztezett deszkán gyúrjuk át, majd nyújtsuk ki téglalap alakúra. Rendezzük el rajta a birsalmát, úgy, hogy nagyjából két centit hagyjunk a szélén szabadon. Szórjuk a birsalmára az előzetesen mozsárban összetört pisztáciát, majd ecsettel kicsit vizezzük be a tészta szélét, és szorosan, néha óvatosan megnyomkodva tekerjük fel, a szélét jól tapasszuk össze. Jobban nem sikerült a leírás... Melegítsük elő a sütőt 170 fokra (légkeverés). A feltekert tésztából vágjunk úgy két centi széles darabokat, majd rendezzük el egy sütőpapírral fedett tepsiben. Süssük a csigákat úgy 25 percig, végén ellenőrzés.
A megmaradt vajat két teáskanál mézzel olvasszuk fel, és kenjük meg vele a kész csigák tetejét. Készen is vagyunk.


Egyelőre ezek voltak az utolsó birsalmák a konyhánkban, bár lehet, hogy Panni gyorsan pótolni fogja a hiányt. Az eddigi próbálkozások közül én a csigákat tenném az első helyre, mert ebben valahogy minden összeállt, és közben csak mézet használtam, fűszereket nem, de ez persze csak egy vélemény. A pisztácia helyett nyugodtan válasszanak mást, mondjuk diót, nem válik majd a csigák hátrányára.
Én pedig már további lehetőségekről ábrándozom...

2011. október 14., péntek

Fellélegezni


Tudják, vannak azok a ritka alkalmak, amikor nemcsak egy pillanat, néhány perc, hanem egy egész nap elronthatatlanul könnyűvé válik. Az én mai napom úgy 11 óta ilyen. Szóval nem lesz recept, csak egy kis öröm, mert ha már imbiszen megjelentek a rosszabb történések, akkor most megírom a jót is. De ne izguljanak, rövid leszek.
Aki olvassa rendszeresen imbiszt, tudhatja, májusban tört a csont, volt műtét, nyolc hosszúra nyúlt kórházi nap, nem mozgó láb, hazavágy, felejthetetlen ebédek, aztán végre újra égbolt és otthoni levegő. Az egész nyár a láb körül forgott, Panni és Józsi, az én szüleim felváltva felügyeltek, Herr Paprika, Ágó, Oszi, Éva könnyítette az életet, a barátok jöttek vizitelni (és én utólag is köszönöm). Hat hétig ugrálva közlekedtem a járókeretet markolászva, vicces módszereket találtam ki a teljesen hétköznapi feladatok elvégzésére, és örültem, amikor először sikerült megmelegítenem egyedül egy tányér levest. Július, megkaptam az engedélyt, ráállhatok a lábra, ami addigra elfelejtett járni, de azt is, hogy milyen ha ránehezedik a súly. Mankó, próbálkozás, 15 kg a lábon, 30, aztán még több, gyakorlás a szobától a konyháig, a tükör előtt, a kertben, aztán egyedül, de lassan akart jönni a siker. Gyógytornász nélkül valószínűleg még most is ferde lennék, nem csak fáradtan bicegnék, és járás közben egészen vicces szöget zárna be a két lábfejem, az ő segítségével viszont elhagytam a mankót, kiegyenesedtem, leguggoltam, feljöttem a lépcsőn, elengedtem a korlátot, váltottam a lábam, leültem a földre, és fel is keltem, egyensúlyoztam egy lábon, nyújtottam, próbáltam visszahozni az eltűnt izmokat, jártam lábujjhegyen, sarkon, tyúklépésben, hátrafelé, tengerészként, aztán végre az utcán egyedül. 
Augusztusban újra kórház, röntgen, nem számítottam semmi rosszra, de végül kiderült, elől még látszik a törés helye, ha így marad, az egyik csavart bizony ki kell venni. A még egy műtét gondolata nem tett vidámmá, gondolom értik, és azóta mindig ott volt a fejemben, hol nyíltan, hol rejtve, de nem volt nap, hogy ne jutott volna eszembe. Közben megjártuk Lengyelországot, és nem csak átvitt értelemben, egyre többet gyalogoltam, még egy kisebb túrát is megvalósítottunk, kevesebb volt a fájdalom, több az izom, de ahogy közeledett az október, megnőtt a sötétebb pillanatok száma is. Hétfő óta tudtam az időpontot, mondhatni, kevesebbet aludtam azóta a megszokottnál, persze ment minden ugyanúgy, de azért még nagyobb hittel ettem a szokásos reggeli kefirt, sosem felejtettem el bevenni a kalciumtablettákat, próbáltam kocogni a lakásban, és még ugráltam is egy keveset. Az eszemmel tudtam, már igazából eldőlt a dolog, csak még nem tudok róla, és hogy a májusi héthez képest a legrosszabb verzió is könnyedén elfogadható, de az a kitartó szorongás sokszor erősebb volt.
Ma reggel lábujjtól fejbúbig ható izgalom, mint a legrosszabb egyetemi vizsgák előtt. Éppen ezért hol hallgattam, hol beszéltem, nem is keveset. Kórház, papírok, röntgen, azután, vártunk, vártunk, és még mindig vártunk, aztán hirtelen megláttam az orvost, szívem a fülemben, végül bejutottam, gondolatban visszanyomva az esetleg majd kijönni akaró könnycseppeket. Nem húzom tovább, eltűnt a vonal, csont alakul, és én erre csak annyit mondtam széles mosollyal, hogy nagyon megkönnyebbültem. Azt hiszem, ez látszódott rajtam.
Szóval egyelőre minden marad a helyén, lehet normalizálni az életet, azért a maratoni futást még ne most tervezzem az orvosom szerint. Lesz majd persze még egy műtét, amikor megválok a fémektől és csavaroktól, de tudják mit, hol van az még, az elnyert szünet most valami nagyon jó.
Örülök, hát örüljenek velem, este pedig iszom egyet a lábamra. Remek hétvégét, eddig tartott a különkiadás, legközelebb már újra főz imbisz a tervek szerint. Esetleg süt valamit. Addig is ölelésem mindenkinek.

2011. október 12., szerda

Paradicsom és a lekvár


A kamránk alapján igazi lekvárnagyhatalom vagyunk, persze kicsiben. Az egyik polc (nyilván nem szemmagasságban, hogy a kísértés kisebb legyen) tetemes részén csak lekvár üldögél, sárgabarack, őszibarack, eper, narancs, hecsedli, meggy-málna, hogy a legfontosabbakat említsem, a legkülönbözőbb nagyságú és formájú üvegekben. Nyílik az ajtó, lesz fény, fej kicsit lejjebb hajlik, rövid vagy hosszú szemle, hogy most akkor balra nyúljak, hátra, figyeljek az évjáratra, vagy inkább ösztönösen emeljem le a legújabbat, mert most éppen arra vágyom a legerősebben. Mielőtt arra gondolnának, gyorsan cáfolok, nem, a lekvárokért nem én vagyok a felelős, a legnagyobb részét Évától kapjuk, barack pedig Pannitól is érkezik, szóval Frau Paprika fogyaszt, de nem igen főz. Lekvárt. 
Az én gyerekkorom megdönthetetlen első helyezettje a sárgabarack, leginkább frissen sült fánkkal, a konyhaasztalnál kuporogva, néha leégő szájpadlással. Mi azért nem voltunk igazán nagy lekvárfogyasztók, de erre csak akkor jöttem rá, amikor megismertem Herr Paprikát, és az igazi lekvárszenvedélyt. Kapcsolatunk elején, már belekóstolva a közös reggelekbe, sok máig ható felfedezést tettem. Teát nem iszunk cukorral, előtte viszont iszunk kávét, és persze utána is, reggelizünk, nem csak alkalmanként, a furcsának az számít, ha nem. Nem elég ám a sós, ha lelkesen és teljesen kezdjük a reggelt, lecsúszik egy szelet kalács vagy pirítós, rajta méz vagy lekvár. A teából gyorsan elhagytam a cukrot, megszerettem a kávét (cukor felejtve), rászoktam a reggelire (én, akit Panni különféle trükkökkel próbált régen rávenni az evésre), és előfordul, nem is olyan ritkán, hogy egy szelet kalácsról és narancslekvárról ábrándozom. Mert amíg Herr Paprika ma is a baracklekvárra esküszik, nálam a narancs átvette az első helyet, kár lenne tagadni.
Most viszont lekvárt főztem, mert hiába terveztem el, hogy az otthonról kapott utolsó adag paradicsomot megeszem az utolsó szemig, végül beláttam, hogy a megpuhult példányokkal kezdenem kell valamit. A paradicsomlekvár már régóta szerepelt a listán, most megvalósíthatóvá vált, végül rozmaringgal, magyarázat nincs, igazából szerettem volna valami mást is az édes íz mellé.
Befőzünk egy miniadagot.



Rozmaringos paradicsomlekvár



80 dkg paradicsom (hámozás utáni súly)
10 dkg cukor
1 ek méz
2-3 ág rozmaring


Egy nagyobb edényben vizet forralunk, majd a paradicsomokat 2-3 percre a forró vízbe rakjuk, azután óvatosan kivesszük, kicsit hagyjuk hűlni, és kezdődik a lekvárfőzés legunalmasabb része. Késsel lehúzzuk a paradicsomok héját, kivágjuk a csumát, és a magok nagyobb részét is eltávolítjuk. Mivel én nem vagyok elég precíz, és a magok felbukkanása nem igazán zavar, ezért nem törekedtem teljesen alapos munkára, de ne kövessék a példámat. Az elkészült paradicsomok a cukor és a méz kíséretében mehetnek egy kisebb edénybe. A rozmaringot mossuk meg, papírtörlővel itassuk fel a vizet, csipkedjük le a leveleket, vágjuk apróra, és adjuk a paradicsomhoz. Főzzük a legkisebb lángon, fokozaton a lekvárt félig lefedve addig, amíg szépen besűrűsödik, közben ne felejtsük el rendszeresen megkeverni. Amíg a lekvár fő, forró vízzel alaposan mossunk ki két kis üveget, nagyjából ekkora mennyiségre számíthatunk.
Ha megfelelőnek ítéljük a lekvár állagát, kóstoljunk még egy utolsót, ha bármi hiányozna, most lehet pótolni. Kanalazzuk a paradicsomlekvárt az előkészített üvegekbe, ha hisznek benne, fordítsák a lezárt üvegeket a fejükre néhány percre. Dunszt nálam nem volt, ekkora mennyiség azt hiszem, hamar elfogy, hát nem láttam értelmét.


Most csak nekem hihetnek, Herr Paprika ugyanis még nem tesztelte a végeredményt, és hát tudom én, igazi lekvárszakértőnek ő számít. Azért elmondom, leírom, nem csalódtam, szerettem, sőt még azt is elgondoltam, sütnöm kellene kalácsot, akkor lenne kerek a történet. Kalács még nincs, de ki tudja, mit hoz a hét.

2011. október 11., kedd

Fügés kísérlet


Még mindig füge, de legalább kaptak három nap szünetet a folytatás előtt, vigasztalásként mondom, egyszer ez az időszak is véget ér, és legfeljebb majd elfelejtek beszámolni a továbbiakról. Nem tudom, másra mennyire jellemző, hogy valami betelepszik a gondolatok közé, leköti azokat, aztán úgy tesz, mintha ott se lenne, de újra visszatér. Bizony nálam ez gyakori jelenség, és most ne gondoljanak csak a főzésre, lehet ez zene, egy szerző, egy tevékenység, szokás, hogy a leggyakrabban megjelenőket soroljam. Írhatnék példát mindegyik pontra, de inkább leplezem magam, kellenek a titkok. Azért egyet talán mégis. Miután a múltkori bolhapiac-látogatás a körülmények miatt elmaradt, szisztematikus kutatásba kezdtem, hova is mehetnénk még, Herr Paprikát különböző lehetőségekkel szórakoztattam, persze a távolság, jó, belátom, ha nehezen is, de lesz egy másik, és akkor nem lehet nem. Végül találtam egy számunkra ismeretlen bolhapiacot, ráadásul igen közel, szombaton meglátogattuk, ami nem is volt olyan egyszerű, de végül megtaláltuk. Nem húzom soká, nagy csalódás volt, nagyon bennem volt a szerzésvágy, de csak egy bélyeget vettünk, szóval az első  szemle az utolsó is marad. Azért ne higgyék, hogy eltűnt a bolhapiac a fejemből, a hétvégi lomtalanítás csak ráerősített, legszívesebben az összes utcát végigjártam volna, de akadt elég saját kupac (amire a végén még visszatérek). 
Vissza a fügékhez, amiket megehettünk volna persze csak úgy, de ezt a lehetőséget kizártam, mert ráálltak a gondolataim a fügés ételekre. A pesto ötlete végül a kádban jutott az eszembe, nem bánom, nevethetnek, néha megesik, hogy a főzésen gondolkodom fürdés közben. Lehet, tiltakoznak majd az elnevezés ellen, de azt hiszem, belefér még a recept a pesto kategóriájába, de ha nem, sem tudnék találóbbat. Különböző elképzelések közül következzen tehát a megvalósult változat, de a recept végén olvashatják a kimaradt ötleteket is.




Fügés pesto


4 füge
1 kis marék mogyoró
1 ek natúr krémsajt
extra szűz olívaolaj
bors


A fügéket megmossuk, szárazra töröljük, majd kettőt kisebb darabokra vágunk, mozsárban vagy tálban összetörjük. A mogyorót száraz serpenyőben megpirítjuk, majd várunk, amíg kihűl, azután mozsárban ugyancsak összetörjük, és a fügékhez keverjük. Jöhet a krémsajt és annyi olívaolaj, hogy a végeredmény szép krémes legyen, végül só és frissen őrölt bors. A megmaradt két fügét karikázzuk fel, majd vágjuk kis kockákra, és óvatosan keverjük a pestóhoz. Szokás szerint kóstoljunk, ha bármi hiányozna, most lehet pótolni. Én tésztához gondoltam, de a képzeletem ne szabjon senkinek határt.
És akkor a kiegészítések: azt hiszem, jól működne kecskesajttal vagy kéksajttal is, bár mindkettő meglehetősen karakteres íz, szóval talán érdemes megnövelni a füge arányát. Mogyoró helyett nyilván lehet fenyőmag, én leginkább pisztáciára, esetleg kesudióra szavaznék. Gondolkodtam valamilyen fűszernövényen is, most inkább maradtam az egyszerűbb verziónál, de legközelebb teszek egy próbát, akkor viszont inkább valamilyen keményebb sajttal készülne, a hagyományoknál maradva mondjuk parmezánnal. Hát ennyi volna a lábjegyzet.


Ha bárki kipróbálná, boldog lennék, ha a tapasztalatokat összegezve leszidna, megdicsérne vagy a kettőt ötvözné néhány sorban.
Egyébként a lomtalanítás során ki kisebb, ki nagyobb sóhajtásokkal kísérte a teásdobozok egy részének kiselejtezését, hiába, néha racionális felnőttnek kell mutatkozni. Most én próbálkoztam. Előtte azért készült egy búcsúfotó, két kedvenc dobozom pedig Herr Paprika segítségével könyvjelzővé alakult.
Itt a vége.

2011. október 7., péntek

Fügétől függően


Írhatnám, hogy a felhők miatt, hogy itt az ősz, a derűre ráült a ború, és így tovább, amíg csak telik az ide illő szókészletemből. De nem lenne igaz, bár azt így utólag magam is megállapítom, az időzítés nem volt rossz, ha esik, valahogy könnyebb lelkiismeretlenül sütiket enni, nem mintha gyötörni szokott volna a villa letétele után a bűntudat, és persze nem állítom, hogy jól van ez így. A mai süti azonban nem kötődik időjáráshoz, lelki felforduláshoz, évszakhoz vagy bármi máshoz, azaz dehogynem, a fügék miatt született, pontosabban sült meg. Történt ugyanis, hogy Herr Paprika mamája emlékezett még a tavalyi fügés akcióra, aminek a végén közösen állítgattuk a lila gyümölcsöt, hogy a legjobb formáját mutassa a készülő képeken, és utólag nézve sem dolgoztunk rosszul. Szóval Éva megajándékozott egy doboz fügével, és én örültem, nagyon, ilyen jó szezonom mondhatom, még nem volt, lehet kalandozni, tobzódni, és ez nekem könnyen megy, azt hiszem. A megbontott csomag első eredménye a csokis süti forró fügével kombinálva, az előbbibe került néhány fűszer, az utóbbi pedig kapott egy édes, mondjuk mázat. 
De mielőtt jönne az igazán egyszerű recept, valami még, ami persze nem tartozik a tárgyhoz, de ki bánja. Két napja megnéztem az új Jovanotti klipet, ami meglehetősen szórakoztatóra sikerült, szomorodó pillanatok ellen kiváló fegyver, és egy biztos, a forgást mindenképp eltanulom, hátha nálam is működik majd hűtőnyitáskor...
Most már tényleg csoki, süti és a füge.





Fűszeres csokisüti forró fügével


14 dkg jó minőségű étcsokoládé
10 dkg vaj
3 tojás
2 ek liszt
2 ek nádcukor
3 tk fügelekvár (elhagyható vagy másra is cserélhető)
1 tk őrölt szerecsendió
1 kk őrölt chili
1 kk őrölt szegfűszeg
4 füge
5 dkg cukor



A csokoládét kisebb darabokra törjük, és a vaj kíséretében vízgőz fölött felolvasztjuk. A tojásokat szétválasztjuk, a sárgákat 2 ek cukorral habosra keverjük, majd lassan hozzájuk szitáljuk a lisztet, közben keverünk folyamatosan. A kissé már kihűlt vajas csokit lassan a lisztes-tojásos keverékhez öntjük, persze keverünk, majd jöhet a fügelekvár, a szegfűszeg, a chili és a szerecsendió. A fehérjéket egy pici sóval kemény habbá verjük, majd óvatosan a csokis masszába forgatjuk. Egy 18 centi átmérőjű kapcsos tortaforma alját kibéleljük sütőpapírral, majd beleöntjük a csokis tésztát, inkább masszát, szépen elegyengetjük. A sütőt előmelegítjük 170 fokra (légkeverést nem használtam), sütjük a sütinket 25-30 percig. Miután elkészültünk, fakanállal kitámasztjuk a sütő ajtaját, várunk 10 percet, majd kivesszük a sütit. A formát óvatosan kikapcsoljuk, késsel esetleg meglazíthatjuk a süti szélét, ezzel a résszel készen is volnánk.
A fügéket megmossuk, szárazra töröljük, szárakat levágjuk, majd kisebb cikkekre vágjuk. Egy edényben felolvasztunk 5 dkg cukrot, adunk hozzá úgy fél deci vizet, majd hagyjuk szépen besűrűsödni, a végén belerakjuk óvatosan a fügéket, kicsit megmozgatjuk az edényt, hagyjuk a gyümölcsöket a forró, mondjuk szirupban két-három percig, és vége is van.
Szelet süti, tányér, forró füge, villa, remélem, szeretni fogják.


Ha esik, ha fúj, a hétvége itt a nyakunkon, és ez mindenképpen jó hír, gondolom, egyetértenek. Egyenek, igyanak, főzzenek, mulassanak, vagy amit éppen hoz a kedvük. Én is kíváncsian várom, az enyém mit hoz.

2011. október 6., csütörtök

Várakozás


A kedvemben kisebb hullámzás mutatkozik, érzem a jövő hét közeledtét, amiről most nem beszélek, amire nem gondolok, de azért gondolok, aztán újra nem. Nincs ráhatás, ami lesz, azt át kell vennem, és legtöbbször elfogadhatónak látok bármilyen bekövetkező helyzetet is, persze nincs sok variáció, vagy örülök majd, vagy kevésbé, azaz egyáltalán nem, kész, pont és ennyi. A helyzet persze nem tragikus, ne gondolják, és tudom, hogy most meglehetősen érthetetlenek a kezdő sorok, de ígérem, amint mögöttem a pillanat, lesz magyarázat is. Én pedig most ennyitől is könnyebbnek érzem magam, így van ez.
A mai imbisz két szereplője egy többlépcsős tervezgetés eredménye, először mondtam, lesz húspogácsa, aztán került hozzá pisztácia, majd köröztem a boltban, saláta, de mégsem, saláta, de mégsem, padlizsán, nem jó, birsalma lenne, de azt meg már nem merem. Herr Paprika végül még sokkot kap. És akkor hirtelen jött az egyértelmű megoldás, cékla, amit először gondolatban megfőztem, azután inkább megsütöttem, adtam hozzá joghurtot, csípőset, hogy végül inkább olaj és ecet legyen, meg egy kis méz. Jó a cékla, a pisztáciás pogácsák még inkább, sütés közben négy darabon próbáltam ki, hogy megfelelő-e az íze. A mentségem csak annyi, hogy kicsi darabok készültek. Persze ha most legyintenek, és azt mondják, falánk vagyok, abban is van némi, de csak némi igazság.
Akkor recept.





Pisztáciás húspogácsa sült céklával


40 dkg darált sertéscomb 
30 dkg darált marhacomb
2 marék tisztított pisztácia
4 tk ras el hanout fűszerkeverék
2 tk szárított korianderlevél (a friss persze még jobb)
olívaolaj

1 kg cékla (több is lehet)
fehér balzsamecet
extra szűz olívaolaj
méz


A céklákat meghámozzuk, az okosabbak húznak gumikesztyűt, az én kezem nyilván piros volt utána. A meghámozott céklákat felezzük, egy alufóliával kibélelt tepsibe rakjuk, amit lefedünk ugyancsak alufóliával. A sütőt 180 fokra állítjuk (légkeverés), sütjük a céklákat mérettől függően úgy  35-40 percig, a végén ellenőrzünk villával, az eredmény függvényében kikerülhet hamarabb, vagy maradhat tovább a sütőben. Miután kivettük a céklát, várunk, amíg egy kicsit kihűl, majd kisebb darabokra vágva egy fémtálba rakjuk (csak a színre tekintettel), meglocsoljuk extra szűz olívaolajjal, egy kevés fehér balzsamecettel, végül adunk hozzá egy csipet sót és két teáskanál mézet. Átforgatjuk, kóstolunk, ha bármi hiányozna, most lehet pótolni.
A kétféle húst egy mélyebb tálban összedolgozzuk 1 ek olívaolajjal, az összetört pisztáciával, a ras el hanout fűszerkeverékkel, sóval és a korianderlevéllel. A kész masszából kézzel kis pogácsákat formálunk, és egymás mellé pakoljuk őket egy vagy két tálcára. Serpenyőben felforrósítunk egy kevés olívaolajat, majd több adagban kisütjük a húspogácsákat.
Cékla, pisztáciás húspogácsa, villa és a kés. Nagyon éhesek készíthetnek hozzá kuszkuszt is.


 A virágoknak egyébként azért jutott most ilyen fotogén szerep, mert a füvészkerti boltból 200 forintért kimentett, kissé szomorkás külsejű margarétáról származnak. A növény, jelentem, egyelőre jól tölti a napokat az erkélyen, megszabadítottam a száraz levelektől, és ilyen sárga és sápadt színű virágokat nyit. Persze azt nem tudom, mit szól majd a hétvégi őszhöz, és hogy egyszer csak költözni kell telelni. Most még bölcsen hallgatok.

2011. október 4., kedd

Amíg meg nem unom


Most már ha tagadnám, se hinnének nekem, inkább nem is próbálkozom, nem tervezett birsnapok zajlanak, kimondtam, ez van, remélem, megbocsátható. Imbisz 2010-es indulása óta nem fordult elő a birsalma, hát most pótoltam ezt nagy lendülettel, és bizony az az igazság, hogy a konyhában várakozik még néhány. A pontos számot kíméletből inkább nem árulom el, és ha minden ötlet elhagy, akkor birsalmás lilakáposzta lesz, legfeljebb előzetes Márton-napot tartunk. Azért bevallom, nem esik nehezemre birsalmázni, ahhoz képest, hogy gyerekkorom egyik leginkább utált étele a belőle készült sajt volt, és hiába tudtam, Panni mennyit dolgozott vele, mégsem sikerült megkívánni, és bizony évekig képtelen voltam anélkül a birsalmára nézni, hogy hátul a fejemben fel ne bukkant volna a mélynarancs sajt képe, szóval ilyen múlt birtokában egészen megszerettem. Fanyar, jó alap és bátran társítható, azt hiszem, megbarátkoztunk. De azért birsalmasajtot ne. Majd talán egyszer, ha már elfelejtettem.
A mai variáció egy nagyon könnyen előállítható desszert, aminek az alapja keksz vagy tészta helyett kuszkusz, és szerintem ebben a szerepkörben is remekül működik. Birsalma, mascarpone, minimál cukor, aki valami nagyon édesre vágyik, az inkább másra vágyik.
Akkor süti, de nem sütünk.




Kuszkuszos-birsalmás süti (2 adag)


2 nagy birsalma
2 ek kuszkusz
5 dkg mascarpone
méz
nádcukor
gyömbér (2 centis darab)
2 dkg vaj
pisztácia/dió/mogyoró/mandula


A birsalmákat meghámozzuk, kisebb darabokra vágjuk, magházat kivesszük. A gyömbért meghámozzuk, lereszeljük. Egy serpenyőben vagy egy kisebb edényben felolvasztjuk a vajat, rádobjuk a birsdarabokat, a reszelt gyömbért, majd az egészet megszórjuk nádcukorral. Keverünk, azután lefedve, alacsony fokozaton puhára pároljuk a birsalmát, ha nagyon pirulna, akkor önthetünk alá egy kevés vizet. Miután elkészültünk, egy tálkába tesszük a birsdarabokat, és villával egyneműre törjük, azután kóstolunk szokás szerint, ha bármi hiányozna, most lehet pótolni.
A kuszkuszt egy tálkába szórjuk, majd felöntjük annyi forró vízzel, amennyi éppen ellepi, lefedjük, 5-6 percig állni hagyjuk. Ellenőrzünk, ha megpuhult, akkor adunk hozzá két teáskanál mézet, alaposan átkeverjük. Ha véletlenül maradt volna rajta felesleges folyadék, akkor még a méz előtt leöntjük a kuszkuszról. Két öt centi átmérőjű, magas fémgyűrűt egy-egy tálcára kistányérra rakunk, azután szépen elosztjuk a kuszkuszt, és elsimítjuk alsó rétegként. Várunk egy kicsit, amíg hűl és szilárdul, azután következhet az összetört birsalma, végül egy réteg mascarpone. Az egészet fedjük le alufóliával, és egy órára tegyük a hűtőszekrénybe. 
Tálaláskor óvatosan húzzuk le a gyűrűt, majd szórjuk meg a sütit összetört pisztáciával vagy dióval, mogyoróval, mandulával. Ahogy csak szeretnék. Készen vagyunk, már csak egy villa. A fémgyűrűs megoldáshoz természetesen nem kell ragaszkodni, rétegezhetnek bármi másba is.


Ígérem, próbálok szünetet tartani. Vagy szembetűnő címmel jelzem a birsveszélyt. (De azért ez a süti jó, és most nem tréfálok.)

2011. október 3., hétfő

Két nap


Mielőtt rátérnék a fotón szereplő kacsacombra, ami igazán kedvező értékelést kapott, és nem csak tőlem, először hétvége, ami alatt sikerült megbetegítenem a mosógépet, de történtek jó dolgok is (és bízom a gyógyulásban). Szombaton szokásos piaci körséta, de most nem érkeztem időben, így aztán sokan vásároltak velem együtt, aminek következtében inkább lemondtam a betervezett lángosról, mert igen, éhes is mindenki egyszerre volt. De sebaj, üres gyomorral is jól furakodtam, és persze mondhatnám, lista ott figyelt a fejemben, de igazából igénybe vettem néhányszor Herr Paprikát a telefonos segélyhívón. A vége, az azért jó volt, a kacsacombok meg nálam.
Vasárnap aztán gondoltam, menjünk bolhapiacra, de végül több tényezős meghiúsítás után inkább az Iparművészeti Múzeumba vettük az irányt, a gdanski utazást felidézve megnéztük a borostyánékszereket, a lengyel formatervezők kiállítását és a vásárt, ahol erős voltam, és nem vettem semmit. Nehezen ment, ezt elhihetik. (Design hét van, Lengyelország a vendég, ha arra járnának, nézzenek körül.)
Ez is jó szórakozás volt, de a Füvészkert meglátogatása még jobb mókának bizonyult. Jártunk ott még a felújítás előtt, most legalább lehetett hasonlítgatni, ilyen volt és ilyen lett. A Pálmaház szép, nagyon, nem tudom a látványt érdekesebben leírni, és az egész kert úgy ahogy van, klassz, kellemes, kikapcsoló. Ráadásul lehet két helyen is növényeket venni, aki ismer, tudja, ez az én nagy gyengém. Pláne, hogy egy polcon leértékelt darabok sorakoztak, előttük a tábla, vigyél haza, én is szép leszek nálad, hát én voltam a célközönség. Herr Paprika nagy mosolygása közepette kimentettem egy margarétát és egy francia levendulát, most próbálom rendbehozni őket, aztán majd meglátjuk. Itt azért nem álltunk meg, választottunk még egy kaktuszt, teljes egyetértésben. Három új növény, én pedig boldog.
Jöjjön akkor a kacsacomb, sok fokhagymával, rozmaringgal, kakukkfűvel és gyömbéres birsalmával.




Sült kacsacomb gyömbéres birsalmával


4 kacsacomb 
5-6 birsalma
10-15 gerezd fokhagyma
2 ág rozmaring
3-4 ág kakukkfű
gyömbér (2 cm-es darab)
szerecsendió-virág
1,5 dl száraz fehérbor
nádcukor
3 dkg vaj
bors


A kacsacombokat alaposan megmossuk, papírtörlővel felitatjuk a vizet, majd egymás mellé fektetjük egy cserépedénybe vagy más tűzálló tálba. A rozmaringot és kakukkfüvet megmossuk, lecsöpögtetjük, a hús mellé rakjuk. A fokhagymagerezdeket megpucoljuk, ugyancsak a tálba rakjuk. Egy birsalmát megmosunk, négy darabba vágunk, magházat kivesszük, majd még kisebb darabokra vágva ugyancsak a tálba tesszük. Öntünk a kacsacombok alá egy deci fehérbort. Só és frissen őrölt bors, majd lefedjük a tálat. A sütőt előmelegítjük 180 fokra (légkeverés), sütjük a kacsacombokat lefedve úgy 1 órán át. Villával ellenőrizzük a hús állagát, ha megfelelőnek ítéljük, akkor fedő nélkül még addig pirítjuk, hogy a bőre szép ropogós legyen.
A birsalmákat meghámozzuk, magháztól megszabadulunk, majd nagyjából egyforma cikkekre vágjuk. A gyömbért meghámozzuk, lereszeljük vagy nagyon apróra vágjuk. Egy nagyobb serpenyőben felolvasztjuk a vajat, rádobjuk a birsdarabokat, szórunk a tetejükre egy kevés nádcukrot, végül hozzáadjuk a gyömbért és 3-4 szerecsendió-virágot, keverünk, néhány percig pirítunk, majd felöntjük a fél deci borral,  lefedjük, és alacsony hőfokon úgy 8 percig pároljuk még a birsalmát. A végén ellenőrzünk kóstolással, ha bármi hiányozna, most lehet pótolni. Ha a folyamat közben elillanna a folyadék, akkor egy kis vízzel pótolható.
Tányér, kacsacomb, néhány sült fokhagymagerezd és birsalmadarab, gyömbéres birs, és nálunk még Herr Paprika remek krumplipüréje szerepelt. Villa, kés és egy pohár bor.


A kacsacombok kifejezetten jól sikerültek, az egyetlen kritikus pont a birsalma volt, persze nem nálam, de végül Herr Paprika is jól alkalmazkodott. Még az is lehet, hogy titokban várja a következő birsalmás ételt. Akkor innen is biztatom, lesz még.

LinkWithin

Related Posts with Thumbnails