2013. március 16., szombat

Paprika Junior avagy ez történt


Nincs magyarázkodás, szabadkozás, mert a több hetes, őszintébben hónapos csúszást már magam előtt is szégyellhetem, de legalább a késő ugye később is múló. Most viszont írok, és szólok ám előre, a gasztronómia legfeljebb felbukkan, de ez sem biztos annyira.
Tavaly áprilisban kéktúráztunk még egyet, megittam az utolsó hosszúlépést a helyi kiskocsmában a buszra várva, aztán volt egy kis ösztönös gyanú, majd a tudat, hogy már nem vagyok magamban. Imbisz itt kezdett lassabb, ritkább üzemmódra váltani, ami nem volt tudatos, csak így adta. Nem mondom, hogy el-és lefoglaltam a helyet belül, de valahogy mégis, meg aztán furcsa írni úgy, hogy valami kimarad, de hogy kimarad, azt hamar eldöntöttem. És persze azt is, egyszer, majd, azután lesz egy bejegyzés, imbiszt kedvesen olvasóknak és nekem, neki és nekik. Tehát összefoglaló következik recept helyett.
A tavasz még nyugtalanul volt jó, a nyár már felhőtlenül, jött a gömbölyödés, a mindjárt elalszom, a hitetlenkedés: most akkor ez velem történik valóban, a megszokni próbálás, a hogyan lehetek megint éhes, vajon rám jön-e még a két hete vett szoknya, ha hason már nem annyira működik a vízszintes, akkor háton vagy oldalt, vigyázni, jót gondolni, nem aggódni, felkészülni, lazítani, feltenni a lábat. Mielőtt bármit is gondolnának, szerettem ezt az állapotot, csak elhinni volt nehéz. És hogy imbisz is előkerüljön, bár nem biztos, hogy a következők kicsit is érdekesek, de azért próba, szóval az evési szokásaim némileg megváltoztak. Vágyni kezdtem mindenféle, ahogy mondják házias étel után, és néha bármit megtettem volna egy sütiért. Édesség utáni sóvárgásom ugyanis nem csokoládéra, cukorra irányult, csak a sütik tudtak tüzet oltani. Főleg a mákosak. Aztán néha nagyon ettem volna egy igazán csípős indiait, de önfegyelmet gyakorolva lemondtam róla. Gondoltam, Paprika Junior (P. J.) kevésbé örülne ennek. Majd később együtt behozzuk a lemaradást.
Szeptemberben érezni kezdtem, fogy az idő, pedig voltak még hátra hónapok. A nyárra odakerült a pont, vége a láblógatásnak, csak épp nem iskolába vagy munkába, hanem szülni készültem, készülődtem. Ha jól emlékszem, imbisz is akkor frissült utoljára egy áfonyás sütivel, amit akkor nem terveztem így, de aztán elszaladtak valahogy a hetek, és egy idő után én is elengedtem a blogot. Egy időre. Decemberben már azokon a bizonyos tűkön ültem, és azon gondolkodtam, lehet-e egy has még ennél is nagyobb. P. J.-nak megsúgtam, hogy akár jöhetne a Mikulás társaságában is, de ő inkább a maradásra szavazott. Arra azért nem számítottam, hogy ilyen sokáig, tíz nappal sikerült megtoldanunk a kiszámolt időt, de végül persze minden gyerek elindul, hát ő sem volt kivétel. Szüléstörténettől mindenkit megkímélnék, ez mégiscsak egy gasztroblog, de azért elárulom, van az a pillanat, amikor se Jovanotti, se egy kívülről fújt Koop dal, se Frank Sinatra, de még a Verve Remixed akármelyik száma sem tudja elterelni a figyelmemet.


December 23-án már itthon is voltunk az új felállásban, azzal a megszokni való gondolattal együtt, hogy még mindig gyereknek számítok valahol, de P. J.-nak én vagyok az anya. (A hivatalos papírok kitöltésénél még emlékeztetnem kellett magam arra, hogy az anyja neve rubrikába nem Panni, hanem az én nevem írandó.) Még mindig nem szoktam meg, jól gondolják. A karácsonyunk egyébként évtizedekig mesélés tárgya marad, leginkább a Monty Python egyik részére emlékeztetett, és bár akkor nem tűnt mindig fergetegesnek a hangulat, azért a reggelre átcsúszó gyorsított ajándékbontáson tudtunk jókat nevetni. Azóta eltelt három hónap, van egy kis rend, van egy kis rendetlenség, egy egyre növő, változó Paprika Junior, aki egyébként a fiúk táborát erősíti, két szülőkezdemény, egyre kevesebb sírás, egyre több nevetés, elmúló aggodalmak helyett újak és minden egyéb, ami ilyenkor lenni szokott. Megtanultam például nagyon hatékonyan aludni, ami persze nem jelenti azt, hogy eleget. Amivel viszont még nem gazdálkodom jól az az idő. Valahogy sosem elég, imbisz is várakozik a sarokban, de legalább már tervezem és gondolok rá. Most meg írok is. Főzés terén az elmúlt hónapokban Panni és Herr Paprika volt igazán aktív, nem pedig a blog szerzője, de utóbbi is kezdi lassan felvenni a fonalat vagy inkább a fakanalat. Azon a mókás karácsonyon kaptam remek szakácskönyveket, voltak már receptpróbák, de nem én főztem, viszont lelkesen dicsértem Herr Paprikát és ettem. Mostanában viszont már gondolok a konyhára, szóval van remény.
A végén még elárulom és rögzítem a magam számára is, ha már nem kell ügyelnem evésre-ivásra, a következőket tervezem. Tartok egy valóban görbe estét, csípőset eszem egy indiai étteremben, aztán máshol, a borospohárba nem csak beleszagolok, fűszeres ételeket főzök, és megeszem mindent, amit csak megkívánok. 
Itt a vége, legközelebb már egy rendes bejegyzéssel jelentkezem, a mikorra nem teszek ígéretet, de itt azért addig is írok néha. Ha eljutottak idáig, ölelés érte, ha nem, akkor is, bár nem értesülnek róla. És P. J. is üdvözletét küldi, étvágya kiváló, hogy lesz-e fakanál a kezében, majd kiderül.


LinkWithin

Related Posts with Thumbnails