2011. szeptember 30., péntek

Birsleves


Az elmúlt napok két meghatározó szava egyértelműen a szoljanka és a sztrapacska, előbbit Évától, utóbbit Pannitól kaptuk. Remekül főző anyukáink vannak, tudtuk ezt eddig is, de azért jó erről újra, meg újra és megint megbizonyosodni, és Herr Paprikával mi minden alkalommal lelkesen tesztelünk, nem mintha persze kérdéses lenne a végeredmény. Ennek örömére nem is nagyon főztem, helyette sétáltunk keletre, nyugatra, dél felé, aztán északra, jártunk piacon, parkban, gesztenyék között, lépcsőkön, dombon, macskaköveken, zebrán, száraz leveleken. Jó ez a szandálos ősz, ahogy megnyugtatjuk egymást, kardigánra nem lesz szükség, és aztán többször nyugtázzuk, milyen igazunk volt. Remélem, az október csak átveszi a stafétát, nem vágyom még zoknira, cipőre, kabátra, maradjunk csak az egyrétegű öltözésnél. (Jó, este már elviselem a másodikat is.)
Panni nem csak sztrapacskával érkezett, jöttek vele a kertből az utolsó paradicsomok, és az első birsalmák is. A paradicsomokat megpróbálom egyenként kiélvezni, eltartalékolni, aztán úgyis csak az ábrándozás marad a következő szezonig, tehát terveim szerint csak végső esetben főzök belőlük valamit. A birsalmák esetében viszont szabad a pálya, első körben egyadagos leves készült, hogy megkíméljem Herr Paprikát, aki ilyen koncentrációban nem biztos, hogy örülne a birsalmának. Persze lehet, hogy tévedek.




Birsalmaleves (1 személyre)

1 birsalma
1 dl száraz fehérbor
2 dkg vaj
2 tk méz
3-4 zellerlevél


A birsalmát felezzük, majd két-két cikkre vágjuk, a magházat kiszedjük, azután vékonyan meghámozzuk, végül kisebb darabokra vágjuk. Egy kisebb edényben felolvasztjuk a vajat, rádobjuk a birsalmát, 2-3 percig pirítjuk, majd felöntjük a borral, adunk hozzá sót és két teáskanál mézet, átkeverjük, lefedjük, alacsony fokozaton addig pároljuk, amíg a birsdarabok teljesen megpuhulnak. Ha kész, a birsalmát a boros lével együtt öntsük egy mélyebb tálkába, és turmixoljuk simára, majd adjunk még hozzá annyi vizet, amennyit szükségesnek érzünk. A végén kóstoljunk, ha bármit hiányolnánk, most lehet pótolni. Mossuk meg a zellerleveleket, papírtörlővel itassuk fel a vizet, majd vágjuk a zellert apróra, keverjük a leveshez. Ha szeretnék, a végén esetleg néhány csepp dióolaj még kipróbálható (vagy olívaolaj, még a tökmagolajat is el tudom képzelni). Pirított dióval még bátran kiegészíthető, több tanács nincs, már csak egy kanálra van szükség.


Szinte már hétvége, kívánok hát mindenkinek remek napokat, főzzenek, egyenek, koccintsanak, és ne felejtsenek el begyűjteni néhány adag napfényt.

2011. szeptember 28., szerda

Plusz egy füge

 
Szombaton a piacra érve tudtam, hogy fel kell mennem a lépcsőn, elindulnom a sarok felé, és ha minden úgy, ahogy szeretném, akkor a kávézóval majdnem szemben ott lesz a fóti bácsi és a fügék. Minden vágyam így teljesüljön. Az már csak a további kellemes meglepetés része, hogy 1 szem zöld füge harmadával olcsóbb volt, mint Herr Paprika születésnapos vacsorája előtt. Meg is növeltem a vásárolni kívánt adagot, a bácsi számolt, egy és kettő, de hatnál nem fejezte be, jött a hetedik a zacskóba, mondta közben, ez itt a ráadás. Tőlem mosoly, kívántunk egymásnak további remek hétvégét, én mentem tovább, ő árult tovább.
A fügék sorsa akkor még bizonytalan volt, egyet tudtam csak, édes lesz, azt még kevésbé próbáltam. A chilis-mézes megoldás még Herz kollégától származik, akinek a pástétoma szerepelt már vendégreceptként imbiszen. Herz még egy horvátországi közös nyaralás során készítette a kempingben chilivel, mézzel, borral a helyben szerzett aszalt fügéket, ha jól emlékszem zseblámpa fénye mellett. A társaságban nagy sikere volt. Most tehát próbáltam emlékezetből valami hasonlót előállítani, és mivel szerettem volna valamit a fügék mellé, így önállósítottam magam, és kivételesen Herr Paprika nélkül készítettem polentát mézzel és vaníliával. 
A név hosszú,  a recept egyszerű. Itt következik.



Chilis-mézes füge vaníliás polentával


5 dkg kukoricadara
1 rúd, előzőleg már kikapart vaníliarúd
4 dkg vaj
5 dl víz
6-7 füge
chilipehely
méz
fél deci száraz fehérbor


Egy magasabb falú serpenyőben felforralunk öt deci vizet, majd beleszórjuk a kukoricadarát, adunk hozzá három dkg vajat, három teáskanál mézet, egy csipet sót és a vaníliarudat, alaposan átkeverjük, majd alacsony fokozaton főzni kezdjük. Természetesen használhatnak még érintetlen vaníliát is, szerintem elegendő egy fél rúd kikapart magja. A polentát rendszeresen kevergetve főzzük úgy 15-20 percig, a végén kóstolunk, ha bármi hiányozna, most lehet pótolni. A kész polentát egy nagyobb, sütőpapírral letakart deszkára öntjük, egyenletesen eloszlatjuk, hagyjuk hűlni.
A fügéket megmossuk, szárazra törüljük, majd a száruknál ejtünk két egymásra párhuzamos bevágást. Egy kisebb edénybe öntjük a bort, adunk hozzá 3-4 tk mézet, chilipelyhet kedvünk szerint, végül 1 dkg vajat, azután főzni kezdjük. Amikor már meleg, óvatosan belerakjuk a fügéket úgy, hogy a bemetszett részt nagyjából elfedje a folyadék, majd főzzük néhány percig. Kiemeljük a fügéket, ha szükséges, akkor mézes-chilis öntetet még sűríthetjük.
Tálalunk. A polentából köröket vagy bármilyen más formát vágunk, a tetejükre ültetünk néhány cikket az óvatosan felvágott fügéből, végül meglocsoljuk a chilis-mézes öntettel. Langyosan az igazi.


Ha fügével találkoznának, megvennék, haza is vinnék, de nem ennék meg csak úgy frissen, akkor tegyenek egy próbát. Örülnék, ha jól is esne, még inkább.

2011. szeptember 27., kedd

Beugró süti


Tegnap hosszú voltam, ma rövid leszek, a maratoni mozizás és a Kertész utcában található helyek szisztematikus feltérképezése a többiekkel kezd lemeríteni. Persze ez nem panasz, csak megállapítás, élvezem én ezt, már megismerem a jegyszedőt, a mosdóba menet mindig balra fordul a fejem a fülbevalók felé, nem kell gondolkozom, hogy a nézőtéren hogy is van a jobb meg a bal, előtte és utána a sétát, üldögélést egy teraszon a szeptemberi ajándék időben, szóval jó ez, megszokni könnyű, de azért egyetemistaként kevésbé sóvárogtam egy kis pluszalvás után. Az utolsó filmre azért még felszívom magam, aztán tartunk egy kis szünetet, azt hiszem.
A cím szerintem már elárulja, a mai süti teljesen másnak készült, vannak fügék tartalékban, azokat terveztem felhasználni, de aztán felfedeztem a két barnulva árválkodó, ott felejtett körtét, és végül egészen más lett a végeredmény. Egy könnyű és egyszerű őszi süti, körtével, dióval, rozmaringgal és kevés cukorral. Kevésbé édesszájúak is tehetnek egy próbát.
Akkor sütünk.





Rozmaringos körtesüti


2 érett körte
10 dkg dió
10 dkg liszt 
2 tojás
6 dkg vaj
6 dkg nádcukor
2-3 ág rozmaring
(mascarpone)


A diót száraz serpenyőben megpirítjuk, hűlni hagyjuk, majd konyhai robotgépben finomra törjük. Egy mélyebb tálban a vajat a cukorral addig keverjük, amíg a cukor teljesen feloldódik, majd y egyenként hozzáadjuk a feltört tojásokat, közben keverünk folyamatosan, hogy géppel vagy kézzel, az csak rajtunk múlik. Következhet a dió, keverés, majd lassan szitáljuk a tálba a lisztet is, kezünk vagy a gép továbbra is forog. A körtéket hámozzuk meg, vegyük ki a magházat, vágjuk kis kockákra, azután keverjük a tésztához. A rozmaringágakat (hogy kettőt vagy hármat, döntsék el kedvük szerint) megmossuk, papírtörlővel felitatjuk a vizet, lecsipkedjük a leveleket, apróra vágjuk, a többiekhez keverjük. Kivajazunk négy kicsi és lapos tűzálló formát (vagy egy kis kapcsos tortaformába sütőpapírt teszünk, vajazunk), elosztjuk kanállal a körtés tésztát, azután 180 fokra előmelegített sütőben (légkeverés) úgy 20 percig sütjük, végén tűpróbával ellenőrzünk. Kivesszük a sütiket, hagyjuk egy kicsit hűlni, majd kerülhet a tetejére egy kis mascarpone, és én még szegfűszeges gyömbérszörpöt is löttyintettem rá, csak a dőzsölés kedvéért. Villa, eszünk.


Itt a vége, elakadt a szavam, azért még egy kis öröm, ami egyáltalán nem kötődik se filmhez, se sütihez, megszereztük az új Yonderboi lemezt, néhány hallgatás után úgy érzem, kedvelni fogom.

2011. szeptember 26., hétfő

Paprika és három pont


Ma tehát sültpaprikakrém, de előtte egy jó hétvége három pontban, amit valami nagyon ijesztő és váratlan megpróbált elrontani a végén, de már átléptünk rajta, szóval erről nem esik szó. Lehet, hosszú leszek, receptre várók csak ugorják át a bevezető szövegemet. Az első pont a hajam, amiről nem szoktam beszélni, de most kivételesen mégis. A lábtörés utáni operáció nemcsak engem, de a hajszálakat is megviselte, járás nélkül viszont ugye meglehetősen nehéz profi olló közelébe jutni, aztán valahogy fontosabb volt a gyakorlás, így a lengyel utazás előtt Herr Paprikát kértem fel, ő vágott, a haj fellélegzett. Én elégedett voltam, de azért szombaton a piaci látogatás előtt hirtelen úgy döntöttem, meglátogatok egy fodrászt, és higgyék el, utána egészen felvidult a szervezet, jó kedéllyel vásároltam.
A második pont egy ugyancsak régóta nem próbált tevékenység volt, elmentünk moziba. Most már egészen jól ülök órákig egy helyben, ennek örömére háromszor is filmet néztünk, mert a Szemrevaló fesztivál 100 forintos jegyára meglehetősen ösztönző volt, a kasszánál össze is mosolyogtunk a jegyeladóval, amikor 16 belépőért 1600 forintot fizettem. Persze nem csak magunknak, de azért még megnézünk kettőt. Az Almanya kifejezetten tetszett, sokat nevettem, kicsit könnyeztem, a filmet bemutatják elvileg decemberben, bátran ajánlom, aztán legfeljebb emlegetnek majd a sötétben. Szombat este A kandúr volt soron, benne Bruno Ganz, miatta érdemes volt, hogy rövid legyek. Tegnap egy kedves történet, Nagyon közel címmel, amolyan kellemesen szórakoztató film, hétvégi levezetésnek bevált. Eddig tehát nem volt nagy tévedés, remélem, maradunk ezen a vonalon.
Végül a harmadik pont, a vasárnapi gyalogpróba vagy próbagyaloglás. Az év kezdetén nagyon jól álltunk neki az idei kéktúrázásnak, azután a láb ugye feladta egy időre, az erdőt pedig elkerültük. Úgy éreztem, itt az ideje próbálkozni, ha csak néhány kilométert is, és hogy ne húzzam sokáig, összességében jól vizsgáztam, felfelé egészen sokáig bírta a tüdő és a láb, lefelé azért volt bizonytalanság, na jó, igazából meredt tekintettel koncentráltam, nehogy megcsússzak, de talán az elmúlt hónapok után értik, hogy miért, de kezdésnek nem volt rossz, aztán remélem, így tovább, és októberben jók lesznek a hírek.
Itt a vége, köszönöm, ha bírták, jönnek a paprikák.





Sültpaprikakrém


8-10 paprika vegyesen (főleg kápia)
4-5 tk sűrű joghurt
római kömény
citrom
szezámolaj
(őrölt chili)


A paprikákat megmossuk, szárazra töröljük, majd egy alufóliával kibélelt tepsibe rakjuk egy más mellé, villával kicsit megszurkáljuk. A sütőt 180 fokra állítjuk be (légkeverés), és a paprikákat úgy 20-30 percig sütjük, közben néha óvatosan átforgathatjuk őket. A cél, hogy a végén megfeketedjen egy kicsit a héjuk. Az elkészült paprikákat egy nylonzacskóba rakjuk, majd a végét becsomózzuk, hogy bent maradjon a gőz. Várunk úgy 10-15 percet, ennyi idő alatt meglazul a paprikák héja, majd jön a legrosszabb rész. Óvatosan, hogy a kezünk ne bánja, minden egyes paprikának lehúzzuk a héját, eltávolítjuk a csumáját és a magjait, majd egy mélyebb tálba rakjuk. Ha elkészültünk, adunk a paprikákhoz 4-5 teáskanál natúr joghurtot, majd simára turmixoljuk. Most a legjobb rész, fűszerezünk. Egy tk római kömény, kevés citromlé, só, végül pedig egy tk szezámolaj. Alapos keverés, kóstolás, ha bármi hiányozna, most lehet pótolni. Az én paprikáim között akadt csípős is, amit enyhén átvett a krém is, ha esetleg vágynak rá, akkor akár egy kevés őrölt chili vagy cayenne bors kerülhet bele ráadásként. Hozzá lepény, pita, ahogy csak szeretnék.


Ha az eleje ma hosszú, akkor rövid a vége, a paprikakrém sikeres volt, kicsit csípős és savanykás, a szezámolajtól és a római köménytől pedig éppen eléggé fűszeres. Persze egy szabadban grillezett paprikaadagból még jobb, de ezt most nehezen tudtam volna megvalósítani.
Végül még egy vasárnapi erdő.

2011. szeptember 22., csütörtök

Szimplán


Ma tehát pontosan az, amire a képet nézve gondolnak, paradicsomos spagetti, amit nemcsak megeszem bármikor, de meg is főzök. A kettő együtt azért ritkán működik, de hogy ne legyen kedvem, szuflám, állóképességem egy paradicsomszósz megvalósításához, az csak kivételesen kritikus helyzetekben fordulhat elő. És az is, hogy amikor kezd legyőzni az éhség, kezdenek beszűkülni a gondolataim, az elsődleges motivációt követve a kamra felé indulok, ne találjak ott tésztát, dobozban hámozott paradicsomot és így tovább. Az éveket fogyasztva kialakult már az én basic szószom, ami persze nincs feljegyezve, kimérve, amiben nincs semmi különös, és amitől valahogy mindig eltérek így vagy úgy, de az alap azért állandónak mondható, például mindig van benne paradicsom, na jó, ezt nem hagyhattam ki.
Most az a kivételes helyzet alakult ki a konyhában, hogy egy kosárban ott várakoztak a szülőktől kapott paradicsomok, kicsit már fénykorukat vesztve, tehát itt volt az idő a feldolgozásra. Először a zelleres paradicsomleves képe töltötte ki a fejemet, ráhangolódtam teljesen, de aztán józanul beláttam, hogy vacsorának túl könnyű lenne. Így végül tészta, amihez nemcsak a paradicsom érkezett a szülőktől, de a hagyma és a fokhagyma is, a mi erkélyünk pedig bazsalikommal és oregánóval vette ki a részét az élelmezésből. 
Tésztázunk.




Paradicsomos spagetti


1,5 kg paradicsom
2 közepes vöröshagyma
2 gerezd fokhagyma
1 dl száraz fehérbor
1 marék bazsalikomlevél
3 ág oregánó
olívaolaj
bors
nádcukor
1 csomag teljes kiőrlésű spagetti (persze nem kötelező)
parmezán


Egy nagyobb edényben vizet forralunk, majd mondjuk két körben óvatosan belerakjuk a paradicsomokat, két-három percig hagyjuk őket úszni, azután szűrőkanállal kivesszük, hűlni hagyjuk őket, majd késsel lehúzzuk a héjukat, és kisebb darabokra vágjuk. A hagymákat és fokhagymákat megpucoljuk, mindkettőt apróra vágjuk. Egy magasabb falú serpenyőben felforrósítunk két evőkanál olívaolajat, jöhetnek a hagymakockák, sütjük üvegesedésig. Ha megfelelőnek ítéljük, következhet a fokhagyma, adunk neki egy percet, keverünk, majd felöntjük a borral, várunk, amíg elpárolog az alkohol, azután kerülhet a serpenyőbe a paradicsom. Só, frissen őrölt bors, egy kevés nádcukor (ez utóbbit elhagyhatják, szerintem kell, hogy megtörje a paradicsom ízét), keverés, majd fedő, hagyjuk főni a szószt alacsony lángon, fokozaton úgy húsz percig. 


Közben néha azért keverjük át, a folyamat végén, ha szükséges, főzzük egy kicsit fedő nélkül is, hogy megfelelő sűrűségű legyen. A fűszernövényeket mossuk meg, papírtörlővel itassuk fel a vizet, majd csipegessük le az oregánó leveleit, végül mindkettőt vágjuk kicsit össze. Miután kikapcsoltuk a tűzhelyet, adjuk a szószhoz a fűszernövényeket, keverjünk, kóstoljunk, ha bármi hiányozna, most lehet pótolni.
A tésztát főzzük meg a csomagoláson lévő utasítás szerint, leszűrés után keverjük össze a paradicsomszósszal. Tányér, tészta, tetejére reszelhetünk parmezánt, nálunk most hiánycikk volt, esetleg egy kis frissen őrölt bors a végén, persze csak ha kedvük úgy tartja. Villa, eszünk.


Most ezt már nem tudom bent tartani. Jó lett, nagyon, és hogy ne higgyék, csak magamat dicsérem, a fő érdem az otthoni paradicsomoké, amik nem láttak vegyszert, napot viszont annál inkább. Persze a saját nevelésű bazsalikom is remekül teljesített. Tudom és befejezem, de azért ha hozzájutnak még igazán édes paradicsomhoz, egyenek egy jó spagettit vacsorára. Vagy ebédre. A reggelit azért nem ajánlom.

2011. szeptember 21., szerda

Naptár szerint


Ősz van, így egész a mai cím. Most persze már az idő is talán, lassan szeptemberre vált, mondhatom újra, hogy megyünk az őszbe, nem jó, se rossz, csak így van ez. Bennem azért nagyra nőtt hiányérzet marad, imbiszt olvasók értik, miért, azért persze próbáltam, próbálom behozni a lemaradást, hatékonyságom nem rossz, csak fogynak a napok, szóval sok beteljesületlent viszek át a következő nyárra.
Na de mielőtt szomorkásra hangolnám imbiszt, nincs súrlódás köztem és az aktuális évszak között, szőlő, bor, sütőtök, szilva, gomba és újra bor, csak hogy a fontosabbakat felsoroljam. És végre igazoltan lehet főzni a szerintem inkább őszi, téli ételeket, köztük az én töretlenül nagy kedvencemet, a marharagut. Az elmélet szépen hangzik, de azért volt már példa júliusi megvalósításra is, na de mégis jobb az egész szeptemberben, egészen pontosan a hetedik napján, nevethetnek, nem bánom, csak a hazaérkezést és a naptárt vártam meg, de indoklásnak már ez is éppen elég. Herr Paprika ráadásul hű társam ezen a területen (is), szóval tőle természetesen vidám igen érkezett a terveimre.
A mai ragu igazából egy abszolút ösztönös főzés eredménye, a chilis elnevezést azért ragasztottam rá, mert ezt emelte ki először Herr Paprika. A többi elem társítása néhol talán furcsának tűnhet, de higgyék el, végül igazán jól működtek együtt.




Chilis marharagu


60 dkg marhalábszár
2 vöröshagyma
2 gerezd fokhagyma 
2 paradicsom
1 ág rozmaring
2 sárgarépa
25 dkg gomba
4 dl száraz vörösbor
2 kis chilipaprika
fahéj
nádcukor
liszt
bors
olívaolaj 


A húst megmossuk, papírtörlővel felitatjuk a vizet, kb. 2 cm-es kockákra vágjuk. A répát, vörös- és fokhagymát megtisztítjuk, megpucoljuk, előbbit kis kockákra, utóbbit apróra vágjuk. A gombát megmossuk, alaposan lecsöpögtetjük, papírtörlővel felitatjuk a maradék folyadékot, majd felszeleteljük. A paradicsomokat megmossuk, lecsöpögtetjük, kockákra vágjuk, szárrésztől megszabadulunk. A chilipaprikákat ugyancsak mossuk, szárítjuk, majd vékonyan felszeleteljük, aki kevésbé csípősen szeretné, a magoktól megszabadulhat. Rozmaringág, víz, szárítás, majd lecsipkedjük a leveleket, kicsit összevágjuk.
Egy magasabb falú serpenyőben vagy öntöttvas edényben felforrósítunk 2-3 ek olajat, rádobjuk a hagymakockákat, pirítjuk üvegesedésig. Ha a hagyma megfelelőnek ítéltetik, következhet a marhahús, néhány percig pirítjuk, majd szórunk az edénybe 1 ek lisztet, átkeverjük, azután óvatosan adagolni kezdjük a bort. Só, bors, chili, répa, paradicsom, rozmaring, csipet fahéj, 1 tk nádcukor, keverés, majd az egészet lefedjük, hagyjuk alacsony fokozaton puhulni a húst. 
Ha már kezdenek puhának tűnni a húskockák, jöhet a gomba, keverés, majd az ragut készre főzzük, a végén kerüljön le a fedő, hogy szépen besűrűsödjön, és kóstoljunk is, ha bármi hiányozna, most lehet pótolni. Tányér, mellé mondjuk lepény, pita, készen is vagyunk.


Már most kijelentem, lesz még újrázás a következő hetekben, hónapokban, és akkor majd nem csak a naptár hozza meg a kedvemet, vagy teszek úgy, mintha így lett volna. Azért az első hely továbbra is a narancsos variációé, a sarkában vagyok, de beérni még nem sikerült.
 

2011. szeptember 20., kedd

Csoportmunka


Koccintós szombat, már délelőtt a vacsorára gondolunk, maradunk, megyünk, főzünk, vagy rendelünk, növekvő tanácstalanság. Éva aztán megold, előkerül a borjú a hűtőből, akkor a maradunk, főzünk, eszünk verziót választjuk. Legyen borjúbécsi. De mi lenne, ha polentáznánk, veti fel Herr Paprika. Jó, de ez így összeférhetetlen, módosítsunk. Bécsi távozik, borjú marad, és persze a polenta is. Gondolkozunk. Kertben ott a rozmaring, a ládában nő zsálya is, pincéből hozunk bort, kosárból veszünk ki fokhagymát, sütünk, felöntünk, dobunk, lefedünk, várunk, várunk, majd a végeredményt teszteljük, persze akkor már úgyis mindegy, mindenki éhes, szóval megesszük, nincs kérdés. Jó lesz? Jó lesz.
Herr Paprika a gombás polentát főzte szokásos kedvvel és alapossággal, Éva pedig a borjút készítette a vázlatok alapján. Én voltam az elméleti személy, a kukta, a rozmaringszedő és a fokhagymavágó. Közben jöttünk, aztán mentünk, leültünk, felálltunk, kimentünk, bejöttünk, szagoltunk, elképzeltünk, poharat emeltünk, vártunk. Azután elkészültünk, kikapcsoltunk, tálaltunk, kóstoltunk, értékeltünk, koccintottunk, beszéltünk, ismételtünk, a polenta meg majdnem teljesen elfogyott. Itt a vége, főzünk.




Zsályás-rozmaringos borjú gombás polentával


50-60 dkg borjúkaraj
2 ág rozmaring
1 marék zsályalevél
4-5 gerezd fokhagyma
2 dl száraz fehérbor
olívaolaj
11 dkg kukoricadara
1 marék vegyes szárított gomba (lehetőleg vargányával)
8 dl tej
vaj
bors



A borjúkarajt alaposan megmossuk, papírtörlővel felitatjuk a vizet, majd kb. 1 cm-es vastagságúra szeleteljük. A fokhagymagerezdeket megpucoljuk, hosszában felezzük, a fűszernövényeket megmossuk, alaposan lecsöpögtetjük. Egy magasabb falú serpenyőben felforrósítunk kb. két evőkanál olívaolajat, majd 2-2 percig sütjük a hússzeletek mindkét oldalát. A serpenyőbe öntjük a fehérbort, beledobjuk a kettévágott fokhagymagerezdeket, a rozmaringágakat és a zsályaleveleket, frissen őrölt bors, kevés só, majd lefedjük. Közepes lángon addig pároljuk a borjút, amíg teljesen megpuhul.
A polenta a szokásos módon készül, de azért röviden. A gombákat egy mélyebb edénybe rakjuk, felöntjük két deci forró vízzel, lefedjük, 10-15 percig állni hagyjuk. A tejet egy mélyebb serpenyőbe öntjük, felforraljuk, beleszórjuk a kukoricadarát, átkeverjük, majd szűrőn át beleöntjük a gomba levét is. Levesszük a hőmérsékletet, adunk a polentához egy kevés sót, majd úgy 15-20 percig főzzük, közben nem felejtünk el keverni. A folyamat végéhez közeledve kerüljön a serpenyőbe a beáztatott gomba is, és miután késznek nyilványítjuk a polentát, keverjünk hozzá úgy öt dekányi vajat.
Tányér, polenta, borjú, készen vagyunk.


Asztal még tányérok, villák, kések, szalvéták, poharak és emberek nélkül. A mécsesek meggyújtását én vállaltam, és mondhatom, kinevettek a sajátos gyufagyújtási módszerem és a kivitelezés miatt. De látják, ugye? Mindegyik ég. Na jó, a legutolsónál kudarcot vallottam, de az úgyse látszik...

2011. szeptember 19., hétfő

Nyárutánzó


A hétvége szeptemberi júliusát úgy éltem meg, mintha ráírták volna a nevem egy borítékra, és abban elküldték volna nekem, ha már a másfél láb miatt a nyár most leginkább elmaradt, legalább utólag legyen egy érzés, ha pót is, de majdnem igazi. Köszöntem, örültem, átvettem. Igazából persze nem én voltam a főszerepben, még Herr Paprika elnyúló születésnapját ünnepeltük a szülőkkel, volt szüreti fesztivál, bor, pálinka, esti főzés, teraszon vacsora, sok beszéd, sok nap, kert, Grafit, szabadstrand. Most itt néhány részlet.


Szombaton Agárdi Szüret (itt még képek), családi felvezető programként kiváló volt, a pálinkafőzdében már jártunk, a helyi borászokat azonban nem igazán ismerjük, hát itt volt a lehetőség. Napsütés, jó hangulat, nem volt belépő és tömeg, kóstoltunk viszont jó borokat, murcit és pálinkát is persze, megettem életem eddigi legjobb kenyérlángosát, puha tészta, sok tejföl és sajt, fokhagyma, hagymás szalonna és elmaradt fotó. Pontytepertő házi ketchuppal és harcsa halászlé, de mielőtt becsülni kezdik a mérhetetlen étvágyamat, elárulom, négyen ettünk minden adagot.  Ültünk, beszéltünk, ettünk, koccintottunk, telt az idő, de milyen jól.


Este főzés, összerakott ötletek után borjúszeletek sültek, azután párolódtak borban, mellettük zsálya, rozmaring és néhány gerezd fokhagyma, Herr Paprika pedig a születésnapi vacsorájára erdei gombás polentát főzött, mert szereti töretlenül. Mi nem kevésbé. A megmaradt miniatűr adagot sikerült fotóra menteni, ha valami nem húzza a számítást keresztbe, akkor láthatják még imbiszen. Az este amúgy igazán vidám hangulatban zajlott, sokáig a teraszon ülve, és ugyan a sötétségben már megéreztük a szeptemberi hűvösséget, viszont a szúnyogok lezárták már a szezont, hát így rendben a valamit valamiért. 


Másnap reggel tojás, kalács, Éva baracklekvárja, ki az álmosabb két kávé után, én próbálom sétával lemozogni a lehúzó erőt a kertben. Hirtelen felbukkanó macskák, a magról nevelt, aztán elajándékozott chilik hatalmasra nőttek, a cukkini még nem unta el, pirulásra váró zöld paradicsomok, kevés sárguló levél és megnyugtatóan sok virág. Lassul az ősz, vagy nyúlik a nyár.




Ha már szeret az idő, akkor úszni kell, de nem mindenki gondolkodik így, a strand bizony zárva, hát akkor tovább, szabad szakasz, sok horgász, néhány napozó, kis ráhatás után azért már a vízben, hideg, hideg, tempó, két oldalt a nádast látom, már nem fázom, mégis jó volt lemerészkedni a csúszós lépcsőn. Azután fekvés a nap alatt, jön a szín és a D-vitamin, a parton két vidám kutya, egyik a vízben, figyel mindenki, a horgász, a napozó, az úszó, de hogy jön majd ki a négylábú, végül gazda, nyakörves segítség, rázkódik a bunda, repül a víz. Mi nappal töltve indulunk vissza, és még mindig történik valami jó, megsülnek a szomszédtól kapott keszegek. Terasz, eszünk, miért is nem tudom visszatekerni a napokat.


2011. szeptember 15., csütörtök

Kéklik


Az áfonya volt a vacsora harmadik főszereplője (előző részek itt és itt), ami valahogy mindig beköszöntött a lengyel hét alatt, piaci ládában, gofri tetején, lekvárban, gyümölcsleves dobozban, pékség pultjában és még vodkában is. Lengyelország áfonyában nagyhatalom, nincs semmi kétség. Kékből volt úton meg útfélen, de találkoztunk azért vörössel is, és nem felejtettünk el hozni egy üveggel, hogy majd egy szelesebb, jegesebb este megegyük mondjuk néhány szelet kacsamellhez.
Az utazás most már csak képekben, sorokban és a fejemben él, de az áfonya nem tűnt el végleg, a piaci szemle alatt nehéz lett volna nem észrevenni, az árát ugyancsak, de mikor legyen az ember nagyvonalú, ha nem Herr Paprika születésnapján. Indokot megtaláltam, még csak győzködnöm sem kellett magam, megközelítettem egy áfonyahalmot, kértem fél kilót, aztán gyorsan csökkentettem 40 dekára, a mínusz tízzel előre is megnyugtattam a lelkiismeretemet, és már könnyedén engedtem át a fejemen a fizetendő összeget. Egy kis ugrás a történet végére, azt hiszem, megérte kalandorkodni, Herr Paprika ugyanis vidáman desszertezett, sőt, később még többször lelkesen emlegette az áfonyát, én pedig hivatalosan felmentett költekezőnek éreztem magam.
Maga a desszert kifejezetten egyszerű mutatvány, nem is volt más tervem, csak egy fehér, kevéssé édes krém, mellé pedig egy áfonyás szósz és néhány szem friss gyümölcs. A piacon sikerült házi krémtúrót vennem, ami meglehetősen sima volt, ennek hiányában krémsajtot és nagyobb arányban joghurtot javaslok, vagy esetleg alaposan átdolgozott túrót.
Akkor áfonyázunk.




Áfonyás desszert

40 dkg házi krémtúró (krémsajt)
1,5 dl görög joghurt (vagy valamilyen zsíros, sűrű joghurt)
1 tasak zselatin fix (esetleg növelhető a mennyiség, ha abszolút szilárdat szeretnénk)
40 dkg áfonya
fél deci száraz vörösbor
méz
balzsamecet


A krémtúrót a joghurttal alaposan simára keverjük, majd adunk hozzá annyi mézet, amennyit szeretnénk, újabb keverés, kóstolás, ha szükséges, még javítunk az édességen. A zselatinport adagonként a krémhez keverjük, közben folyton mozog a csuklónk, nem vágyunk csomókra. Ha elkészültünk, kisebb formákba adagoljuk a végeredményt, ha szeretnénk később a tányérra borítani, akkor javaslom a szilikonból készült változatokat. A kiadagolt krémet hűtőbe rakjuk, legalább 3-4 órára.
Az áfonyákat óvatosan megmossuk, papírtörlőn hagyjuk egy kicsit száradni, majd úgy 15-20 szemet félrerakunk a tálaláshoz. A többieket egy kisebb edénybe rakjuk, adunk hozzájuk egy kevés mézet, fél deci száraz vörösbort, kedv szerint 2-3 teáskanál balzsamecetet, majd alacsony hőmérsékleten főzni kezdjük. Addig hagyjuk a tűzhelyen, amíg az áfonyák összeesnek, a vörösboros lé pedig szépen besűrűsödik. Fújunk, kóstolunk, ha bármi hiányozna, most lehet pótolni. 
Akkor más már nincs is hátra, fehér krém marad a helyén, vagy óvatosan meglazítva a szélét tányérra borul, a tetőre vagy mellé vörösboros áfonya kerül, és néhány szem friss áfonya a félrerakott adagból. Kiskanál.


Itt a vége a szeptemberi születésnapnak, és részemről a hétnek is, vidám napokat mindenkinek, imbisz hétfőn jelentkezik, ha minden úgy és nem máshogy. 
(Zárójelben pedig egy egyáltalán nem ide illő programjavaslat, de nem tudom megállni, 22-én kezdődik a 16. Szemrevaló filmfesztivál, új német filmek és Bruno Ganz születésnapja alkalmából a Berlin felett az ég. Jegyek 100 forintért már kaphatók a Művészben és az Örökmozgóban, és ez nem tréfa.)

2011. szeptember 14., szerda

Második kör


Tovább vacsorázunk tehát, a fügés rizottó után következik a hosszú nevű második fogás, de az elnevezés ne riasszon el senkit, minden elem könnyen elkészíthető. Ha nem, akkor nyugodtan szidalmazzanak, néhány teremburáját jól fogok viselni. Amikor tervezgettem az estét, magam is viccesnek találtam, hogy először a kacsamell jutott eszembe főételként, de imbiszt olvasók ismerik mérhetetlen szimpátiám iránta, a nyár egyébként is kimaradt az ismert lábügyi okok miatt, szóval megállapítottam, az alkalom kiváló, kerüljön csak a születésnapos asztalra. A piacon újabb megerősítést kaptam, amikor a hentespultban megpillantottam a formás, kicsi kacsamelleket, nem haboztam, rámutattam, és nyilván eggyel többet vettem a kelleténél, tudják, követem az inkább többet szabályt, nehogy valaki éhes maradjon, amire főzési praxisom során még nem nagyon volt példa. Legalábbis nem emlékszem. A gyümölcsös társítás néhány piaci kör után körtékben oldódott meg, azt pedig már reggel elgondoltam, hogy gersli lesz a befejező elem, polenta gyakran előfordult már, ettük tojásos tésztával, kuszkusszal, csicsókapürével, lencsével, de gerslivel még soha, hát tettünk egy próbát. 
Főzni egyébként nagyon jó volt, először álltam a konyhában hosszú idő óta ilyen sokat, és nem nem meglepő módon élveztem. Vacsorákra készülni amúgy is remek dolog, a kiesett hónapok után egy fokozattal még inkább, elképzelni, rágondolni, vásárolni, megvalósítani, tálalni, koccintani, aztán kóstolni, figyelni, és örülni, ha olyan, nemcsak nekem, de a többieknek is. Másokra főzni jó. Ágó, Herr Paprika és Oszi is repetázott, én meg kicsit fényesedő tekintettel kortyoltam a borom.
Itt a vége, sütünk, főzünk.





Sült kacsamell gyömbéres-vaníliás körtével, mandulás gerslivel


4 fél kacsamell (kb. 20-25 dkg-osak) 
argentin fűszerkeverék (választható)
5 érett körte
1 rúd vanília
friss gyömbér (3-4 cm)
méz
30 dkg gersli
10 dkg hámozott mandula
olaj


A körtéket meghámozzuk, negyedeljük, a magházat kivesszük, majd a negyedeket kisebb darabokra vágjuk, egy közepes méretű edénybe rakjuk. A gyömbért meghámozzuk, lereszeljük, a körtéhez adjuk. A vaníliarudat hosszában felvágjuk, késsel kikaparjuk a fekete belsejét, kerülhet a többiekhez. Egy csipet só és egy teáskanál méz, egy deci víz, lefedve addig főzzük, amíg a körték megpuhulnak, összeesnek. Ha szükséges, közben pótoljuk a vizet, a végén legyen egy kis sűrű leve. Ha elkészültünk, szokás szerint kóstolunk, bármi hiányozna, most lehet pótolni.
A gerslit kevés olajon megpirítjuk, majd felöntjük dupla mennyiségű vízzel, sózzuk, puhára főzzük. A mandulát megpirítjuk egy száraz serpenyőben, várunk, amíg kihűl, majd mozsárban összetörjük.
A kacsamellek a szokásos módon készültek, de azért röviden. Alaposan megmossuk, papírtörlővel felitatjuk a vizet, a bőrt bekockázzuk, majd bedörzsöljük a fűszerkeverékkel (kakukkfű, rozmaring, majoranna, oregánó, zsálya, menta, citromfű). Természetesen ez aztán tényleg nem kötelező, használhatnak bármi mást, szecsuáni vagy más borskeveréket, és így tovább. A sütőt előmelegítjük 170 fokra. Felforrósítunk egy száraz serpenyőt, majd sütjük a kacsamelleket  először bőrös felükkel lefelé 3 percig, majd fordítunk és újabb 2 perc, meghintjük egy kevés sóval, azután a húst 8-10 percre a sütőbe rakjuk. Ha letelt az idő, kivesszük, pihentetjük egy kicsit, majd vékonyan felszeleteljük. Tányérra gersli, rá összetört mandula, néhány szelet kacsamell, végül gyömbéres-vaníliás körte. És persze bor.


Holnap egy kis édes, a gyümölcsös vonal azért marad, desszertre váltunk. 

2011. szeptember 13., kedd

Szeptemberi születésnap


Az utazás hete ugyan véget ért, de ma újabb sorozat kezdődik, ugyanis szombaton ünnepeltük Herr Paprika születésnapját, köszöntéshez pedig vacsora is jár, mi legalábbis így döntöttünk, az ünnepelt kérte, én megígértem. Ma megismerhetik az előételt, holnap beköszön a második fejezet, végül jön a desszert, amin még ott volt a lengyel hangulat. 
Mielőtt receptbe kezdenék, egy rövid beszámoló az előkészületekről. Szombat reggel, kosár a kézbe, táska a vállra, a lábtörés óta ez az első indulás a piacra egyedül. Az út nem hosszú, viszont kétszer lassabban fogy el, mint májusban, de nincs ezzel baj, folyton koncentrálok a járásra, most még talán, biztosan felülírhatók a fejemben ragadt mozdulatok, és ha hasonlítani akarok a régi önmagamra, akkor bizony lassú vagyok. A piac még mindig olyan telített szombatonként, csak egy a vicces, kimaradt a nyár, most már szilva van, körte és sütőtök, de ettől függetlenedve minden ugyanott és ugyanúgy. Kicsit, bevallom, óvatoskodva közlekedem, nincs aki elkapjon, persze csak el kell hinni, nem történhet semmi kritikus, és próbálom is, de azért kitágult pupillákkal figyelek minden szembejövőt. A vásárlás amolyan félig spontán módon zajlik, voltak előzetes vázlatok, aztán amit látok, azzal módosulnak az ötletek. Fügét nagyon szerettem volna, idén még nem találkoztunk, de most szerencsém volt, Edit leírását követve az emeleten megtalálom a bácsit, örülök, a fóti fügék meg jönnek velem. Egy másik szint, másik bolt, van kecskesajt, akkor eldőlt minden, rizottót eszünk.
Jön a recept.
      



Fügés-kecskesajtos rizottó


20 dkg arborio rizs
7-8 dl zöldségalaplé
5 dkg natúr krémsajt
1 kis vöröshagyma
1 dl száraz fehérbor
5 dkg vaj
10 dkg lágy kecskesajt
6 szem füge


A hagymát megpucoljuk, apróra vágjuk, az alaplevet felforrósítjuk. Egy közepes méretű edényben vagy egy magas falú serpenyőben felolvasztjuk a vaj felét, rádobjuk a hagymakockákat, pirítjuk üvegesedésig. Ha megfelelőnek ítéljük a helyzetet, kerülhet a serpenyőbe a rizs, 2-3 percig kevergetve pirítjuk, majd felöntjük a borral, hagyjuk elpárologni az alkoholt, és amikor a rizs már felszívta a folyadékot, elkezdjük adagolni az alaplevet, közben időnként keverünk. A folyamat végén ellenőrizzük a rizs állagát, legyen puha, de ne főzzük szét semmiképp. Ha késznek tekinthető, a rizottóba keverjük a maradék vajat és a natúr krémsajtot, majd szokás szerint kóstolunk, ha bármi hiányozna, most lehet pótolni.
A rizottót tányérokba adagoljuk, reszelünk a tetejére a lágy kecskesajtból, végül ültetünk rá néhányat az előzetesen megmosott, cikkekre vágott fügéből. Villa és egy pohár fehérbor, készen is vagyunk.


Rizottó bevált, füge még mindig olyan jó, ahogy emlékeztem rá, mellé nagyon szép bort ittunk, Osziék hozták az ünnepeltnek, ez volt a kezdet. Folytatás következik a második résszel.

2011. szeptember 12., hétfő

Malbork


Ma tehát befejeződnek az utazós napok, ha bánják, ha nem, de előtte még Malbork (képek még itt), ami a hét egyik nagy meglepetése volt. Próbáltam indulás előtt tölteni a fejembe az információkat, de főleg Gdanskra és a tengerre koncentráltam, egyebekre nem akadt szufla. Ágó aztán mindig emlegette Malborkot, megyünk majd, csütörtök vagy péntek, csak süssön a nap, én pedig lelkesen bólogattam, lesz egy vár, jó, de igazán nem tudtam elképzelni, így nem is számítottam semmire. Amikor aztán megérkeztünk, és a hídról a szemem elé került Malbork, kissé meglepődtem, valami kezdett körvonalazódni, de ezeket a méreteket képtelenség elgondolni, nekem nem sikerült.


A vöröstéglás lovagvár hatalmas építmény, még a 13. század végén kezdték építeni, majd elkészülte után a későbbi századokban még tovább bővítették, mígnem a 17. században svéd megszállás alá került, és az állapota nagyon leromlott. Következett egy hosszú helyreállítás, de a jó időszak csak a világháborúkig tartott, 1945-ben súlyos károkat szenvedett a vár. A lengyelek később egy bizottságot hoztak létre, amely a felújítási munkálatokat felügyelte, ma Malbork remek állapotban van, egyre több helyiséget nyitnak meg benne, 2000 óta pedig az Unesco Kulturális Világörökségek listáján szerepel. A hangulatról nem tudnék jobbat írni, ezért egy rövidke idézet Bács Gyulától, aki a Panoráma útikönyvek lengyelországi kötetének szerzője: "Malbork a lengyelországi úticélok sorában előkelő helyet elfoglaló, szinte kötelezőnek minősülő látnivaló. Valóban, a Nogat partján emelkedő hatalmas lovagrendi várnak, a Német Lovagrend fő fészkének, központjának megtekintése nem mindennapi élmény: ha nem áll módunkban, hogy Warmiát vagy a Visztula vidékét kedvünkre bekalandozzuk, pusztán Malbork alapján és Sienkiewicz Keresztes lovagok c. romantikus regényéből meggyőző képet kapunk a fekete keresztes lovagrend hatalmából."


És akkor néhány gyakorlati tanács: éhesen, szomjasan ne vállalkozzanak a látogatásra, a túra gyorsaknak is legalább két, két és fél óráig tart (mi még tovább kalandoztunk bent), viszont elől akad jó néhány sátor, bigos, sült kolbász, egyebek, szóval egyenek mindenképp. A jegy mellé lehet kérni audio guide-ot, ami igen hasznos, minden pontnál (ha jól emlékszem, 45 van) szépen elmeséli a tudnivalókat, lehet saját ritmusban haladni, közben nézelődni, fotózni, mindenképpen ajánlom. Persze azért vicces, ahogy a társak sokszor jelbeszédet alkalmazva kommunikálnak egymással, mutogattunk mi is sokszor, és hát néhány fülhallgató már túl volt a fénykorán, szépen elálltak a fültől, a viselőjük pedig konkrétan Mickey egérre emlékeztetett, de hogy ki, azt azért nem árulom el.


A várban számtalan terem látogatható, különböző kiállítások, lakószobák, műtárgyak, bútorok, csodálatos üvegablakok, fotók a lerombolt Malborkról és a felújítás fázisairól, és ami mindenképpen idetartozik, egy teljesen berendezett lovagi konyha is megnézhető, miközben meghallgathatjuk, hogyan is étkeztek akkoriban, mikor böjtöltek, hányféle sört ittak, és így tovább. Amikor elhagytuk az utolsó pontot, a lábam éppen fájt, a fejem megtelt, de mégis bennem volt az a jól ismert kedvelt érzés, értik ugye? Utána persze kötelező leülni és hidratálni, aztán ha szerencsénk van, a hídról remek képeket készíthetünk ahogy megy le a Nap.


Itt a vége, remélem, találtak azért valami érdekeset az elmúlt napokban, és köszönöm, ha bírták. Imbisz visszatér a normális működéshez, mert főztem ám, a hétvégén előre megünnepeltük a blog rovattulajdonosát, Herr Paprikát, akinek éppen ma van a születésnapja, tehát este még összeütjük a poharat.

LinkWithin

Related Posts with Thumbnails