2011. május 31., kedd

Kórházban (nem) eszem

Ahogy azt tegnap ígértem, következik még egy balesetes beszámoló, ami azonban már inkább illik imbiszhez. Mit eszünk kórházban? Vagy mit nem eszünk. 
Az első napokban inkább a magam ritmusát próbáltam felvenni és megtalálni, a műtét után azonban már gyorsan megtanultam a kórházi napirendet, például a negyed 6-os felkelést, persze ez most kevésbé érdekes, ma az evésre koncentrálunk. A napi menetrend a reggeli-ebéd-vacsora hármasára épült, általában hasonló időpontokban megjelent a nővér, kezében tányér(ok) vagy a konkrét étel, mi szépen evésre előkészülő mozdulatokat tettünk, és vártunk kíváncsian. Itt jegyezném meg, ha szomorú sorsuk kórházba terelné önöket, sose feledkezzenek meg a saját evőeszközökről, mert ha nincsenek, marad a hopp, hiába szeretnék, nem lesz villa, se kés, se kanál.
A reggeliben egy dolog volt biztos: kapunk egy szelet fehér kenyeret. Ez persze lehetne jó is, de a társak, a társak bizony rontották a helyzetet. Egy mini margarin, jó, én vajpárti vagyok, de ez az én bajom, és az egészen barátságtalan külsejű és vastagságú felvágottak. A kérdés, vagyok-e annyira éhes. Nem mindig. Egyszer váratlan tréfaként mogyorókrém érkezik, legalább kalória nyerhető az edzéshez. 
A csúcspont, közös poénjaink kifogyhatatlan forrása egyértelműen az ebéd, ami következetesen kétszereplős. Leves és valami. A leves néha húslevesre akart hasonlítani, akkor még egészen baráti volt, de akadtak napok, amikor közös erővel sem tudtuk megállapítani, mi folyik a tányérunkban. Szó szerint. A savanykás ízt nagyon szerethették a konyhán, hűen visszatért hozzánk, a zöldségek főzésénél viszont túlzott volt a lelkesedés, és gyakran egészen felismerhetetlennek bizonyultak az alkotóelemek.

 
Az igazi meglepetés csak ezután következett, de nem emlékszem, hogy csak egyszer is örültem volna. Lisztben gazdag rózsaszín tökfőzelék; kőkemény máj, vizes krumpli, lisztes mártás; buzgón főzött tészta, paradicsomosnak kikiáltott szósz, kikandikáló gombák; rizsben bujkáló húscafatok és az egyik felejthetetlen darab, paradicsomos krumpli, persze liszt gazdagon és egy szelet hús, mélybarnába öltözve. Nem volt kívánatos. Nem akarok füllenteni, kétszer kaptunk savanyúságot is, valahonnan mégis be kellett gyűjteni a vitamint. Szóval az ebéd, az minden alkalommal bebizonyította, hogy mennyire tapasztalatlan vagyok, amikor már azt hittem, nem lehet rosszabb, az orromra koppintottak, hát dehogynem. 
A vacsora ezek után már csak magasabbra törhetett, nyilván kenyér és valami, tepertőkrém kis pohárba adagolva, felvágott, semmi kilengés, bár dehogynem, szerdán kaptunk egy szelet kalácsot és kakaót,  boldogság és elégedettség. Sajnos ismétlés nem volt. 
Összegezvén az élményeket, kórházban remekül lehet alakot formálni, ételközpontú rejtvényt fejteni, viccelődni a tányér fölött és örülni, ha valami mégis sikerül. Azért ennyire rossz ételek megfőzéséhez már komoly tehetség szükségeltetik. Másként hogyan sikerülhet?

2011. május 30., hétfő

Lábam töröm


Olvasható és látható hát a nagy hallgatás oka, és következik egy bejegyzés, amiben nem lesz most evés, se ivás, csak egy nem tervezett hét története. Most még eldönthetik, olvasnak-e tovább, nehogy megzavaródjon a nyugalom. Én írok, biztosan.
Múlt szombat, napsütés és mi nyolcan Etyeken, kóstolunk, nevetünk, gyaloglunk, megállunk, majd kezdjük újra. Este egy domb, dombon a borász, egy felfelé tartó ballépés a jobb oldalamon, egy pillanat csak és a lábam törik. Mentő, kórház, fájdalomról nem szólok, gondolom, gondolják. Még azt hiszem, egy gipszeléssel befejeződik a történet, de tévedek, rég volt már törött csontom, operálnak, előtte viszont még akad egy megoldandó probléma, kiegyenesíteni azt, ami összecsúszott, nem is értem, mi történik, azután már igen, és bizony tudatlanul jobb volt. Csak szavakban: láb, súlyok, azután két nap mozdulatlanság. Hétfőn végre műtét, ki hitte volna, hogy egyszer majd ilyesmire várok, két órányi érzéstelen észlelés vagy kábulat. Vasember lettem. 
Mélységes éjszaka, nehéz nappal, nem részletezem, tudok azért kíméletes lenni. Arccal előre, mozdulni kell, de csak az ujjak engedelmeskednek, hiába szalad a parancs, nem emelkedik a láb. Türelmetlen vagyok, türelmes vagyok, bízom, kételkedek, azután az első remek pillanat, felállok, persze nem eszköztelenül, de akkor is csodálatos kijutni a szobából, szóval itt vagyok. Tornázom rendületlenül, jönnek a szerény sikerek, pénteken úgy szeretnék már otthon heverni a kanapén, orvos jön, felmér, maradni kell. Nehéz elfogadni, van könny, mindenki nyugtat, azután átlendülök. Este elmúlik a talpból a merevség, másnap felemelkedik a láb, megkönnyebbülök. Haza kell mennem, haza akarok menni. Mozog a láb nappal és éjjel, az alvás most úgyis kihívás, múlik a fájdalom, egyre jobban hajlik, aminek hajlania kell. Szombat este úgy várom az orvost, akár egy vizsgát, végül megkapom az értékelést, és igen, vasárnap már heverhetek az otthoni kanapén. Nem tudom leírni, milyen volt egy hét után meglátni az eget. 
Tehát újra itt, és most nagyon tudom értékelni, amit korábban észre sem vettem. És néhány megjegyzés: eddig sem szerettem háton fekve aludni, ezután pláne. Beszélgetni jó, a humor kortalan, és vannak helyzetek, amikor nem számít, hogy közel vagy messze a 80. születésnapunk. Könnyű hálásnak lenni, ha valaki jó hozzánk. A rádió barát, amikor nem múlik az idő. Hajnali 4-kor elkezdenek csicseregni a madarak, és nagyon lehet örülni ennek. Nagy fájdalom után a kicsit már észre sem venni, és tréfásak a korábbi aggodalmak. De azért hiába próbálunk mindig okosak lenni, néha előjön a ha, és a melankólia, hogy a nyári terveket bizony halasztani kell. 
Hogy van család, az jó nagyon, barátok üzenetein mosolyogni pedig jobb egy fájdalomcsillapítónál. 
Most bicegek és gyógyulok, még nem tudom, hogyan fogok féllábon főzni, de majd igyekszem. Holnap még egy kis kórház, a heti menüt nem tudom feledni, hát megírom. Köszönöm, ha bírták, és szurkoljanak, mert azért két láb jobb az egynél. 

2011. május 19., csütörtök

Nyárleves


Tegnap már érezhetően nyári hangulat(om) volt, a kilátások alapján nem is kell kizökkenni belőle a következő napokban, és ez most nagyon jó, még nem untam rá az izzasztó időre, és ahogy beleszippantottam a levegőbe, a Dunának tengerillata volt. Közeleg a szombat, vicces lesz ilyen szikrázó időben bort kóstolni Etyeken, de a tavalyi özönvíznél akkor már inkább ezt választom, gondolom, nem meglepő.
Ha már májusi nyár, akkor imbiszen ma hideg leves, eperből, kicsit furcsán, de higgyék el, finoman. Kiindulásul a tavalyi őszibarackos recept szolgált, semmi tejszín, helyette buborékos ásványvíz, kakukkfű és kéksajt. A víz és a sajt megmaradt, kakukkfű helyett viszont rukolát használtam, ami egy salátában az eperrel már igen jól funkcionált. Én szeretem együtt az édeset és a sósat, tegyenek vele egy próbát, hátha. 
Itt meg jön a recept.




Rukolás eperleves kéksajttal



50 dkg eper
1 marék rukola
5 dkg kéksajt
1 dl szénsavas ásványvíz
1 tk fehér balzsamecet
méz

  
Az epreket megmossuk, lecsöpögtetjük, kicsumázzuk. Egy mélyebb tálban turmixszal pürésítjük, majd ha már teljesen egynemű, következhet a legkevésbé szórakoztató rész. Vegyünk elő egy sűrű szövésű szűrőt, majd öntsünk át rajta a pürésített epret, segítsük a folyamatot kanállal. A végén a magok fennakadnak, és mi kapunk egy szép, sűrű eperlevet. 
Adjunk az eperhez 1 dl ásványvizet, egy csipet sót, egy teáskanál fehér balzsamecetet és annyi mézet, amennyit szükségesnek tartunk. Keverjünk, kóstoljunk, ha valami hiányozna, most lehet pótolni. Mossuk meg a rukolát, papírtörlővel itassuk fel a vizet, majd vágjuk csíkokra, és adjuk a leveshez. Keverjük át, kanalazzuk a tányérokba, végül morzsoljunk a tetejére egy kevés kéksajtot. Vagy éppen sokat. Már csak egy kanál hiányzik.


Minimális munka, a tűzhely sem termel közben hőt, legfeljebb mi izzadunk.  Utána egy tányér hideg leves?
 

2011. május 18., szerda

Vájnék én, de mivel?


Most végre eljutott a hónapok óta nevelgetett retekállomány arra a szintre, hogy egy egészen szép mennyiséget szüretelhettem belőle. Na ne gondoljanak hatalmas halmokra, csak éppen annyira, amennyi egy nagyobb cserépben megterem. Hogy pesto lesz, az nem volt kérdés, több helyen találkoztam már vele, de még sosem jutottam olyan retekhez, aminek bizalmat keltő lett volna a levele. De most itt a saját termés, ha levelet nevezhetünk annak, probléma megoldva, akadály megszüntetve.
A karalábé pedig abszolút ösztönös vásárlás eredménye volt a hétvégén, tudják, meglátni és megszeretni, vagy inkább megkívánni, sok terv hozzá nem volt, de éreztem, majd kialakul. Herr Paprika mamája csodálatos töltött karalábét készít, én hű rajongója vagyok, tehát nem láttam értelmét hasonlót készíteni, így a húsos tölteléket az elején elvetettem, viszont kigondoltam a magam verzióját. Nem mondom, Herr Paprika nem volt éppen lelkes, amikor kijelentettem, ne számítson húsra és klasszikusra, de most mertem, a kóstolás utáni ítélet pedig teljesen pozitív volt. A töltelék végül egy egyszerű diós bulgurrá alakult, a karalábékhoz pedig elkészült a saját reteklevél pesto.
De itt még nincs vége a történetnek, a karalábék belsejétől ugyanis valahogy meg kellett szabadulni, de a mi konyhánkban a karalábévájó egy nem megtalálható eszköz. Próbálkoztam késsel, kanállal, igen, nevethetnek, nyilván nem sikerült a feladatot elvégezni, és elhangzott néhány a teremburáját. Csak úgy, ahogy a lányok szokták. Végül más módszerhez folyamodtam, a receptben olvashatják is.




Diós bulgurral töltött karalábé reteklevél pestóval


4 zsenge karalábé
8-10 dkg bulgur
1 marék dió
1 tojás 
dióecet vagy fehérborecet
1 marék reteklevél (kezeletlen)
extra szűz olívaolaj
4-5 dkg parmezán
bors
 

A karalábékat meghámozzuk, a laposabb felüknél levágunk egy darabot, hogy később stabilan álljanak. Ha van karalábévájónk, akkor a segítségével szedjük ki a karalábék belsejét, hogy körben nagyjából másfél centis vastagságúak maradjanak, majd tegyük forrásban lévő vízbe, és főzzük nagyjából 15 percig. Ha nincs eszköz, akkor választhatják az én módszeremet, főzzék a karalábékat egészben úgy 30-40 percig, a mélyedések kialakítását pedig azután végezzék el. Mindegy, melyik utat választják, az előkészített karalábékat tegyék félre.
A bulgurt szórjuk egy mélyebb tálkába, majd öntsünk rá annyi forró vizet, amennyi éppen ellepi, sózzuk, hagyjuk fedő alatt állni úgy 10 percre. Ha letelt az idő, teszteljük a bulgurt, ha megfelelő az állaga, dolgozhatunk tovább. Adjuk hozzá a tojást, a mozsárban összetört dió nagyobb részét, egy teáskanál dióecetet és egy kevés borsot. Keverjük át, majd töltsük meg a karalábékat, egy kis púpozás abszolút megengedett. Melegítsük elő a sütőt 180 fokra (légkeverés), a karalábékat tegyük egy tűzálló tálba, öntsünk alájuk egy kevés vizet, takarjuk le alufóliával, és süssük úgy 30 percig.
Közben készülhet a pesto a megszokott módon: mossuk meg a retekleveleket, papírtörlővel itassuk fel a vizet, majd jöhet a mozsár vagy a robotgép, a lényeg, hogy dolgozzuk össze a retekleveleket az olívaolajjal, a reszelt parmezánnal és a maradék dióval. Só és egy kevés bors.
Karalábé, pesto, villa meg a kés. Készen is vagyunk.


Természetesen nem kell ragaszkodni a reteklevélhez, készülhet a pesto bármi másból, ahogy csak szeretnék. Én pedig beszerzek egy karalábévájót.

2011. május 17., kedd

Mégis május


Akkor a kényszeres szünet után ma olyan imbisz, mint a legtöbb alkalommal, lesz rajta recept. Eddig még nem tört ki rajtam az igazi spárgaláz, pedig bőven lépdelünk már a májusban, és ez bizony merőben szokatlan nálam. Eddig egyszer készült fehér spárga eperrel, sonkával, újkrumplival, most pedig a zöld debütált, a hosszú elnevezés ne riasszon el majd senkit, az elkészítése végtelenül egyszerű. A kettő nem nevezhető túl nagy számnak, de ki tudja, lehet hogy most majd mégis elkap a hév.
A mai változat igazából grillen sütve lenne az igazi, én legalábbis úgy képzeltem el, de a konyhánkban nem rakhatok tüzet, ha az erkélyen sütögetnék, akkor pedig nem hiszem, hogy túl nagy népszerűségnek örvendenék a környéken. Ha tudnak grillezni, akkor azért hajrá. A másik fontos alkotóelem a dióecet, ami most átvette nálam a paradicsomecet helyét a rangsorban, persze ennek az is az oka, hogy az utóbbiból már csak néhány csepp figyel az üveg alján. Ez a megállapítás a dióecet érdemeit nem csökkenti, a vinaigrette-ben is nagyon jól szerepelt, először gondoltam, hogy dióolajjal társítom, de végül maradtam az olívaolajnál, és inkább egy kis dió került még a spárga tetejére a kecskesajt mellé.
Szerettem. Jön a recept.






Pirított zöld spárga diós vinaigrette-tel, kecskesajttal



50 dkg zöld spárga
5 dkg kecskesajt
1 marék dió
citromos kakukkfű (választható)
1 ek dióecet
3 ek extra szűz olívaolaj
bors
olívaolaj


A vinaigrette-hez egy kis befőttes üvegbe rakunk egy evőkanál dióecetet, majd 3 evőkanál extra szűz olívaolajat, egy csipet sót és kevés frissen őrölt borsot, az üveget lezárjuk, alaposan összerázzuk, a végeredmény szép egynemű legyen. Ha elkészültünk, kóstolunk, mint mindig, ha hiányozna bármi, most lehet pótolni. A diót száraz serpenyőben megpirítjuk, várunk, amíg kihűl, majd mozsárban egy kicsit összetörjük.
A spárgákat alaposan megmossuk, szárazra töröljük, ha nagyon frissek és vékonyak, más dolgunk nincs is, egyébként vágjunk le a végekből úgy két centit, hámozni nem szükséges (persze lehetnek abszolút biztonsági játékosok, nem tilos). Egy grillserpenyőt vagy egy hagyományosat kenjünk ki vékonyan olívaolajjal, majd süssük a spárgát két-három adagban kb. 6-8 percig, ennyi idő alatt szép színt kap, de nem puhul meg túlságosan, megmarad az általam igen kedvelt roppanás.
A spárgát osszuk szét a tányérokon, kanalazzunk rá a vinaigrette-ből, majd szórjunk a tetejére diót és morzsolt kecskesajtot. Aki szereti, szórhat a spárgára még egy kevés citromos kakukkfű levelet. Kés meg a villa.


A recept előételként és köretként is kiválóan működik, mert bizony mi Herr Paprikával dőzsöltünk egy kicsit, és megsütöttünk egy fél kacsamellet vacsorára. No, most bevallottam. Ráadásul még jó is volt. 

 

2011. május 16., hétfő

Megfőzik imbiszt


Mielőtt rátérnék a bejegyzés igazi témájára, egy kis magyarázat imbisz néhány napos nem tervezett hiányzására. A blogger megmakacsolta magát, igazából persze reparálták, fejlesztették, a lényeg, hogy két napig vagy azt jelezte, a blog egyáltalán nem létezik, vagy nem engedett belépni, az utóbbit azért jobban viseltem. Ezúton is üzenem a borsólevéllel kapcsolatban kommentelő kedves ismeretlennek, a megjegyzését nem én tüntettem el, ahogy a sajátomat sem, remélem, mielőtt elpárolgott, sikerült elolvasnia.
De akkor vissza a mai témához. Néhány hónapja megkeresett más gasztrobloggerek mellett engem is Bori, hogy ha van kedvem, akkor imbisz receptekből állítaná össze a Kétker-Étkem egyik heti menüjét. Én rögtön rábólintottam, azután azért miattam persze kicsit lelassult a kommunikáció, de végül sikerült a terv, összeállt a menü, Boriék a héten imbisz receptjei alapján is főznek, tehát néhány napig a blog nem csupán olvasható, de meg is kóstolható.
A Kétker-Étkem egy nagyon szimpatikus kezdeményezés, ahogy Bori fogalmaz, egy alternatív ételszállító vállalkozás, a kis konyhában készülő ételeket ugyanis biciklivel szállítják ki, a dobozok pedig a környezettudatosság jegyében visszaválthatók. A hetente változó menü most imbiszes ételekre épül, aki tehát szeretné megkóstolni a török pizzát, a citromos spagettit articsókával vagy éppen az én kedvenc vacsorámat, Herr Paprika ázsiai stílusú csirkesalátáját, ne habozzon. Utána egy nyári guba?
Én? Én egy kicsit izgulok...

2011. május 11., szerda

Borsólevél


A történet úgy indult, hogy egy tavaszi hétvégén éppen álmaim kertjét néztem kissé sárgás színben játszva a paprikás csatornán, amikor a főszereplő, a kertészkedő, azután főző vörös hajú lány rátért egyszerre a zöldborsóra. No nem a kis zöld golyókat kezdte kipattintani a hüvelyekből, hanem a leveleket aratta le, közben pedig elmagyarázta, milyen finom is a zsenge borsólevél, és mennyire egyszerű földtelenül is csupán egy ládában nevelgetni. Azután valamilyen koktélt kevert belőle, erős és zöld lett, de engem ez már kevésbé érdekelt, egy dologra gondoltam csak, kipróbálni muszáj. Másnap micsoda véletlen, éppen egy kertészeti áruházba mentünk, Herr Paprika már csak mosolygott, amikor előadtam a tervemet, legyen, hát persze, jött tehát haza egy újabb láda és egy tasak borsó, amit otthon szépen elvetettem, azután vártam, mondjuk türelmesen. A borsó pedig meghálálta, kikelt, nőtt és növekedett, én pedig örültem, figyeltem és mutogattam Herr Paprikának a jól látható változást. 
A napokban úgy éreztem, eljött az idő, hogy tegyek egy próbát, ami végül egy újkrumpli saláta képében valósult meg. Mivel a zöldborsót és a mentát szívesen társítják, úgy gondoltam, a levél mellett sem lesz rossz, és most kénytelen vagyok szerénytelenül azt mondani, nem tévedtem. Persze, ha nem jutnak zsenge és kezeletlen borsólevélhez, akkor készülhet más zöldfűszerrel is, ez ne jelentsen akadályt.
Mielőtt tovább dőlne belőlem a szó, itt a recept.





Mentás újkrumpli túróval, borsólevéllel


fél kg újkrumpli
1 marék mentalevél
6-8 dkg túró
zöldborsó zsenge levele (opcionális)
fehérborecet
extra szűz olívaolaj
bors


A krumplikat megtisztítjuk, alaposan megmossuk, ha szükséges, kisebb darabokra vágjuk, majd egy kevés víz és só kíséretében puhára főzzük, de figyeljenek, nehogy darabokra hulljon a végeredmény. A kész krumplikat mossuk át hideg vízzel, alaposan csepegtessük le, rakjuk egy mélyebb tálba, majd locsoljuk meg olívaolajjal és egy kevés borecettel. Óvatosan keverjük át, hagyjuk hűlni.
A menta- és a borsóleveleket mossuk meg, papírtörlővel itassuk fel a vizet, az előbbit vágjuk apróra, utóbbi zsengesége okán egészben is maradhat. Ha már megfelelő a krumplik hőmérséklete, keverjük hozzájuk óvatosan a mentát és a borsóleveleket, jöhet egy kis frissen őrölt bors, majd kóstoljunk, ha bármi hiányozna, mondjuk a só, most lehet pótolni.
Kanalazzuk a salátát tányérokra, és már csak egy dolog hiányzik, morzsoljunk a tetejére túrót, amennyi csak jólesik. Készen is vagyunk.


Szépen nő a borsó, bizony ez azt jelenti, hogy várható következő forduló, nem tudom, ez jó hír vagy inkább nem. Én azért bízom az előbbiben.

2011. május 10., kedd

Gyalogoltam, viceházmestert ittam, bulgurt eszem


Mielőtt még a bulgur kilépne a porondra, kapnak egy kis hétvégi beszámolót, mert muszáj megemlékeznem arról, hogy életemben először 30 km-t gyalogoltam, és nem hagytam ott a fogam. Túrázni jó és egyre jobb, nem is értem, miért csak néhány éve kezdtük el. Persze ha Oszi nem jár elől azzal a nagyon jó példával, és nem ajándékoz meg minket pecsétgyűjtő füzettel, akkor valószínűleg nem ugrik be a gondolat, hogy indulás, de szerencsére már mindegy is a ha. Én, a tornatanárok réme, már nem akarom kiköpni a tüdőm minden szintemelkedésnél, és a pulzusom sem éri el az ezret, ez pedig igazán nagyszerű.
A mostani szakaszon Koldusszállástól Péliföldszentkeresztig mentünk, ha kíváncsiak a képekre, az albumot megnézhetik itt.  Voltak vicces pillanatok, elámuló részek, belül porszívózó levegő, csatakiáltás, amikor messziről sörtartalmú üvegeket láttunk, kutya, akinek csak az orra látszott, és egy hatalmas virágzó medvehagyma gyep, amerre a szem ellátott. Jövőre megvan a tavaszi lelőhely. Az utolsó pecsét megszerzése után még be kellett gyalogolnunk Mogyorósbányára, Oszi megnyugtatta a csapatot, már csak lefelé megyünk, nyilván hogy szinte csak felfelé haladt az út. Elhasználtam az utolsó energiapatronokat, és miután széket értem, a viceházmester percek alatt eltűnt bennem. Utólag nézve lehet, hogy nem ez volt életem eddigi leghatékonyabb cselekedete, mert később belázasodtam, de én azt mondom, biztosan utolért egy vírus. Viszont másnap reggel hiába vártam, elkerült az izomláz.
Két napja tehát kissé levert vagyok a betegség okán, tegnap igen bánatos hangon rendeltem Herr Paprikától morzsás zöldbabot vacsorára, és ő jó volt hozzám. Kívánom a zöldet, a bulgurt már terveztem a múlt héten is, most elkészült dióolajjal és -ecettel, az erkélyen leszüreteltem a zellert és a citromfüvet, petrezselyem pedig várt a pohárban. Kecskesajttal igazán szerethető.
Aki elolvasott idáig, kap egy virtuális ölelést, itt meg jön a recept.




Zöldfűszeres bulgur kecskesajttal



15 dkg bulgur
1-1 marék zeller- és citromfűlevél
1 csokor petrezselyem
friss kecskesajt
dióolaj
dióecet


A bulgurt átmossuk, leszűrjük, egy mélyebb tálba szórjuk, majd felöntjük annyi forró vízzel, amennyi éppen ellepi. Sózzuk, alaposan átkeverjük, majd lefedjük és kb. 10-15 percig állni hagyjuk. Közben megmossuk a zöldfűszereket, papírtörlővel felitatjuk a folyadékot, a vastagabb száraktól megszabadulunk, a többit a levelekkel együtt apróra vágjuk.
Ha letelt az idő, ellenőrizzük a bulgur állagát, ha megfelelőnek ítéljük, akkor locsoljunk rá 2-3 teáskanál dióecetet és 3-4 teáskanál dióolajat. Keverjük át, adjuk hozzá a zöldfűszereket, újabb keverés, majd kóstoljunk, ha bármi hiányozna, most lehet pótolni. Hagyjuk a bulgurt még legalább 30 percig pihenni, hogy jól átjárják az ízek, majd kanalazzuk tányérokra, végül morzsoljunk a tetejére kecskesajtot, ki mennyit szeretne.
Már csak egy villa. 


A zöldfűszerek természetesen szabadon lecserélhetők, ahogy a kecskesajt és a diós szekció is. Úgy persze már egy másik étel lesz, de ki bánja.
Végül pedig még egy kép a gyalogútra tévedt lábatlan gyíkról, akinek a másik neve az igazán jó: törékeny kuszma.

2011. május 5., csütörtök

Itt a május meg a spárga


Az áprilisnál már csak a májust szeretem jobban, hiába, csak egyetlen napon múlt, hogy nem csúszott át a születésnapom, ami nagy-nagy szomorúságot okozott Panninak. Én mondtam neki, nincs mit bánni, így legalább minden évben nyugodtan kirúghatok a hámból, másnap mindig szabad vagyok. Egy biztos, a május egy szimpatikus hónap, ilyenkor valahogy megsűrűsödnek az események, indulnak a fesztiválok, sokasodnak a baráti megmozdulások, mindig várhatok valamit, az pedig jó nagyon. 
Imbisz szempontjából ugyancsak kedvező időszak ez, elérhetővé kezd válni az újkrumpli (fojtott krumpli rulez!), jön az eper és itt a spárga, hogy csak a legkedvesebbek említsem. Egyre jobb piacra járni, mindig van miért, hogy azután vegyek még mást is. Ha spárga, akkor egy dologhoz ragaszkodom, először mindig fehér jön haza, vele újkrumpli és szárított sonka, ez az alap, a hozzá készülő mártás, öntet ami mindig változik. Ez a mi kis hagyományunk, és néha bizony jólesnek az ismétlések. A spárga és az eper köztudottan közeli barátok, így tehát az idei május egy kakukkfüves eperöntetet hozott magával.
Spárgázzunk.




Spárga kakukkfüves eperöntettel, sonkával, újkrumplival



50 dkg fehér spárga
20 dkg eper
4-6 szelet szárított sonka
6 újkrumpli
1 marék citromos kakukkfű
balzsamecet
extra szűz olívaolaj
méz


A spárgát a szokásos módon készítjük el, nem is részletezem, ha kíváncsiak, itt elolvashatják a kapcsolódó tavalyi bejegyzést. Az újkrumplikat megtisztítjuk, megmossuk, nekünk tetsző formára vágjuk, kevés víz és só kíséretében megfőzzük, de vigyázzanak, ne hulljon a végén darabjaira.


Az epreket megmossuk, száraktól megszabadulunk, a gyümölcsök felét tálba rakjuk, turmixgéppel pürésítjük. Előkapjuk a szűrőt, átöntjük rajta az eperpürét, kanállal kicsit rásegítünk, magok maradnak, ez a lényeg. Az epres végeredményhez adunk két teáskanál mézet és balzsamecetet, alaposan átkeverjük, jöhet egy csipet só, majd lassan belecsurgatunk 1 ek extra szűz olívaolajat, közben kezünk mozog töretlenül. A megmosott, szárított kakukkfűről lecsipegetjük a leveleket, az öntetbe keverjük, kóstolunk, ha bármi hiányozna, most lehet pótolni. A maradék epret kis darabokra vágjuk.
Tányér, spárga, sonka, újkrumpli. Spárgára locsoljunk az eperöntetből, azután kerüljön rá az összevágott eperből is. Kés plusz egy villa, nem kell más.


Fehér után akkor jöhet is a zöld. Azután újra a fehér. De majd még meglátom...
 

2011. május 4., szerda

Lapos, hosszú, kerek


Vettem padlizsánt, gondoltam, majd szépen megtöltöm, marhahússal remek lesz, és legalább a házi paradicsomlé maradványait is felhasználom. Azután eljött az idő, ahogy az lenni szokott, az én kedvem meg odalett. Ki akar most tölteni? Én biztosan nem. Legyen inkább tekercs, ha fetával függőséget okoz, akkor hússal sem fogom utálni. Csak egy a baj, hosszú szeletek vágására nem vagyok minden pillanatban alkalmas, ha még nem mondtam volna, a precizitás nálam meglehetősen hangulatfüggő. Ha éppen a völgyben tartózkodom, akkor legszebb mosolyom kíséretében az ilyen feladatok elvégzésére Herr Paprikát kérem meg, aki szakmájához hűen mindig képes egyformán széleset, vastagot és hosszút vágni, de ez a lehetőség távollét okán megvalósíthatatlannak bizonyult. Így aztán a harmadik utat választottam, a legkisebb kihívást jelentő karikázást kezdtem el. Persze később újra bebizonyosodott, hogy a padlizsánt serpenyőben sütök nem tartozik a legjobb mókákhoz, de átugrottam az akadályt.
A végeredmény pedig nem csak nekem ízlett, de Herr Paprikának is, aki nem is sejti, hogy megúszott egy legkedvesebb mosolyt és egy szeletelést.
Akkor főzzünk.


Sült padlizsán csípős-mentás marhahússal



30 dkg darált marhacomb
2 nagyobb padlizsán
1 nagy marék mentalevél
1 tk pul biber (vagy chilipehely)
3 dl paradicsomlé
1 kisebb vöröshagyma
1 kk római kömény
bors 
olívaolaj
5 dkg túró (választható)


A padlizsánokat megmossuk, szárazra töröljük, végeket levágjuk, majd kb. fél centis karikákra szeleteljük őket. Egy grillserpenyőt (nem kötelező) forrósítsunk fel, öntsünk bele 1 ek olajat, majd süssünk meg egy adag padlizsánt. Két oldaluk szépen piruljon meg, a belsejük pedig legyen puha és krémes. A kész példányokat rakjuk egymás mellé egy papírtörlővel letakart tálcán. Folytassuk a sütést, amíg tart a készlet, az olajat időnként pótoljuk.
A hagymát pucoljuk meg, egy kevés olajon pirítsuk üvegesedésig, majd adjuk hozzá a marhahúst, néhány percig süssük keverés mellett. Adjuk a húshoz a római köményt, a pul bibert, sózzuk, borsozzuk, majd öntsük fel a paradicsomlével, keverjük át, főzzük közepes lángon, félig lefedve, amíg a hús megpuhul. Ha kevésnek éreznénk a végén a folyadék mennyiségét, nyugodtan pótoljuk egy kevés vízzel. A mentaleveleket mossuk meg, papírtörlővel itassuk fel a vizet, vágjuk vékony csíkokra. Ha elkészült a marhahús, vegyük le a tűzhelyről, keverjük hozzá a mentát, kóstoljunk, ha bármi hiányozna, most lehet pótolni.
Tányér, padlizsán, egy réteg marhahús, padlizsán és így tovább, amíg csak szeretnénk. A tetejére locsolhatunk egy kicsit a paradicsomos léből, és morzsoljunk egy kevés túrót végül. Ha furán is hangzik, jól működnek együtt, szóval egy próbát megér. És langyosan a legszerethetőbb.


Ha napsütéshez és grillhez jutnak, nyugodtan felejtsék el a serpenyőt. A szabadban mégis csak jobb sütögetni, nem igaz?

2011. május 2., hétfő

Meglepnek és meglepődöm


Péntek telefon, kezdjek pakolni, jó, de hova, mit és mennyit, hát egy hétvégére, túracipőt ne felejtsem. Akkor szia, egyet hurrázok, a születésnapomon tehát már máshol törölgetem reggel a szemem, más kívánságom nincs is. Ruhából néhány kupac, virágoknak víz, azután csörög a kulcs, Herr Paprika jön, összeszed engem és a holmit. A cél még ismeretlen, de azért néhány megjegyzésből támadnak sejtések, de nem kérdezek a végsőkig, szeretek meglepődni. Végül valami azért megkerülhetetlenül megkérdezendőnek bizonyul.
- Mindent elraktunk?
- Igen, miért?
- Biztosan? Azért gondold végig.
- Nem hiányzik semmi, te mire gondolsz?
- Ha esetleg olyan helyre megyünk, ahova be kell jutni...
- A kulcs!
A lelepleződés lezajlott, de így nem állunk borús tekintettel a kapu előtt, amit ugyan átugorhatunk, de mi lesz az ajtóval. Ennyi volt a viszontagság, könnyen célba érünk, Grafit is előkerül, meg a jobb levegő. Vacsora, bor, emelet, alvás, hosszú programhoz korai kelés.
Másnap Herr Paprika énekel, ez már születésnap, gyorsan teljesítjük a reggelt, autó, busz, közben hív a nővérem, énekelnek a szülők, majd Bakonykútiban leszállás, az időjárás elfelejti, hogy még április van, süt a nap, kezdődhet a 21 km. 


A szakasz nagyon szép, nincs rá jobb szavam, persze a természet is dob egyet rajta, minden virágzik, zöldben látjuk a világot, erdőből tisztásra érünk, azután újra fák, Fehércsurgónál a víztározó, a hangulatos kocsma, ahol nyilván csak azért állunk meg, mert ott van a pecsét. A hegyoldalon vadregényes kertek, alig látunk kerítést, megint kertre vágyom. (Ha még szeretnének néhány fotót megnézni, akkor kattintsanak ide.)



Bodajk előtt aztán Herr Paprika magasabb fokozatra kapcsol, érjük el a buszt, nem értem, én szívesen elüldögélek a következőig, a próbálkozás visszapattan, trappolunk lefelé a sípályán, kocsma előtt kiderül, ne számítsak sörre, pecsételünk, közben kapok két percet és egy kisfröccsöt. Szomjas szülinap. Jön a busz, Székesfehérvár és átszállás, irány haza, biztos vagyok benne, hogy izomlázam lesz. És éhes vagyok, de nagyon. Kiszállás, kulcs, kapu, megfontolt lépések a házig, nyitom az ajtót, közben szitkozódom, valahogy mindig fordítva kerül a zárba a kulcs, de azért bejutunk. Két személy a szobában énekelni kezd. Én pedig ijedtemben visszahőkölök. Kell néhány másodperc, amíg tudatosul bennem, hogy a lufik és szalagok között születésnapi nótát előadó két figura bizony Ágó és Oszi. Akkor aztán örülök, de nagyon. Ők pedig nevetnek, nyilván rajtam. A konspiráció sikeres volt, pókerarcokkal vagyok körülvéve. 
Zuhany, ruhacsere, indulás ebédelni vagy inkább vacsorázni a Szúnyog csárdába, harcsapaprikás túrós csuszával, túrófánk, a kihagyhatatlan. És koccintunk is persze.


Újra a házban a lufik között azután még bukkannak elő további meglepetések, közülük imbiszt a szakácskönyvek és a fényképezéshez kapott állvány érintik. Reméljük együtt, hogy előbbi és utóbbi egyaránt érezhető, élvezhető lesz imbiszen. 
Amikor már azt hiszem, hogy más nem jöhet, lekapcsolódik a villany, lépcsőn megjelenik egy tálca, sütemények és gyertyák, ha kíváncsiak, elfújtam egyszerre. A sütik a Gerbeaud-ból érkeztek, csokoládés, citromos-bazsalikomos, mogyorós, likőrös, a kedvencem az elrejtett robbanócukor, vigyorgok, ahogy ropog a nyelvem.


Köszönöm, most ám úgy igazán, remek nap volt. És másnap még az izomláz is elkerült.


LinkWithin

Related Posts with Thumbnails