2012. február 29., szerda

Kifli a krumpli


Mielőtt még rátérnék a tányér tartalmára, szeretném egy kicsi mentegetni imbiszt a hét eleji némaság miatt, vagy inkább magamat, amiért nem jutott az írásra elég kedv, idő és szufla. Főztem én, például nővérnek egy hétvégi citromos rizottót némi fokhagymás sajttal, de kivételesen sikerült olyan jól bánnom a mennyiségekkel, hogy egy rizsszem sem maradt az edény alján. A testvéri reakció viszont volt annyira jó, hogy érdemes legyen megismételni, szóval talán még láthatóvá válik. A lánynap keretében volt még zellerleves, piac és túrókrém, és teszteltük az egyik cukrászda macaronjait is, hát ettünk már jobbat is, annyit mondhatok.
Magyarázkodás után akkor kezdődjék a bejegyzés tartalmasabb része, főszerepben egy nagy adag kiflikrumplival. Őszintén elárulom, nagyon szerettem volna kiflikrumplit venni, aztán valahogy sokszor vagy lebeszéltem magam, vagy hiába volt meg az elhatározás, nem találtam. Végül aztán szereztem egy zacskóval, és megnyugodva, megkönnyebbülve elpakoltam egy kosárba a kamrában, majd szépen megfeledkeztem róla. Most viszont rátaláltam, épp idejében azt hiszem, és miután elzavartam azt a kis lelkiismeret-furdalást, gyorsan salátává alakítottam a konyhában. 
Itt a vége, krumpli fő.





Krumplisaláta dióval, fetával


kb. 80 dkg kiflikrumpli (vagy más salátának való)
2 zellerszár
1 marék dió
5-6 dkg fetasajt
egy csokor petrezselyem
zellerlevél
dióecet
extra szűz olívaolaj
bors
római kömény (választható)


A krumplikat megmossuk, majd egy fazékban, sós vízben puhára főzzük, de vigyázzunk, hogy ne főzzük szét. A megfőtt krumplikra hideg vizet engedünk, majd miután kihűltek valamennyire, meghámozzuk és felkarikázzuk őket. Egy mélyebb tálba rakjuk a krumplikarikákat, és meglocsoljuk olívaolajjal, dióecettel, rászórjuk a római köményt, sózzuk és borsozzuk, majd óvatosan összeforgatjuk. A zellerszárakat megmossuk, szárazra töröljük, majd kis darabokra vágjuk, a krumplihoz adjuk. A diót száraz serpenyőben megpirítjuk, miután kihűlt, mozsárban összetörjük, a tálba szórjuk. A petrezselymet és a zellerleveleket megmossuk (én a zellerszárak belsejében lévő leveleket használtam), papírtörlővel felitatjuk a vizet, majd apróra vágjuk, a krumplikra szórjuk. A tálba morzsoljuk a fetát, végül óvatosan összekeverjük újra a salátát. Kóstolunk, ahogy mindig, ha bármi hiányzik, most lehet pótolni. Nálam egyedül szerepelt, de társítsák mással kedvük szerint.
Tányér, villa, kb. 3 adagra számítsanak.


A zöldfűszereket helyettesíthetik mással, és a dió helyett is használjanak nyugodtan mogyorót, imbiszen azért szerepel mostanában gyakran, mert a szüleim jóvoltából egyelőre diónagyhatalom vagyunk. 
Így a végére pedig vidám február 29-ét kívánok mindenkinek.




2012. február 24., péntek

Pénteki gyors


Nem tervezett ételről következik egy nem tervezett bejegyzés. De jókor jólesett, így mégis imbiszig ért, egyszerű lesz, kevés alapanyagot és még kevesebb munkát igényel, hát ezért lesz most a citromos-gombás fusilli a pénteki gyors. Szép volt a gomba, hát nem tartóztattam meg magam, és akkor még nem is tudtam, milyen hálás leszek ezért. Zajlik nálam a most már hagyományosnak mondható húsvét előtti kenyérmentes akció, így aztán a hirtelen rám törő éhséget reggel, délben és este sem szüntethetem meg egy jól összerakott szendviccsel. Enni viszont kell, legtöbbször minél gyorsabban, éhesen nem ismerem a tréfát, és ilyenkor vacsorára egy expressz tészta pont elég. 
A citromos-kakukkfüves gomba régi kedvencem, most is járkáltam egy ideig a konyha és a szoba között, a saláta és a tészta között ingadozva, végül az utóbbi nyert. Citrom, gomba, vaj és chili, fokhagyma és petrezselyem, tészta, tányér, boldog Frau Paprika.
Itt a vége, tészta fő.






Citromos-gombás fusilli


25 dkg fusilli
50 dkg csiperkegomba
1 kisebb citrom
2 gerezd fokhagyma
egy csokor petrezselyem
chilipehely
5 dkg vaj
olívaolaj
bors


A gombákat megmossuk, alaposan lecsöpögtetjük, majd papírtörlővel felitatjuk a maradék folyadékot. A gombákat nem túl vékonyan felszeleteljük. A fokhagymagerezdeket megpucoljuk, nagyon apróra vágjuk, vagy lereszeljük. A petrezselymet megmossuk, papírtörlővel felitatjuk a vizet, a szárak végét levágjuk, a többi részt apróra vágjuk.
Egy serpenyőben felmelegítünk egy evőkanál olívaolajat, ha már forró, jöhetnek a gombák, pirítsuk őket magas hőfokon, míg megpirulnak, és levet nem eresztenek. Akkor jöhet a só, a kedv szerinti mennyiségű chili, a fokhagyma, a citrom kifacsart leve, frissen őrölt bors, végül a darabokra vágott vaj. Keverés, kóstolás, ha bármi hiányozna, most lehet pótolni.
A fusillit főzzük meg sós vízben a szokásos módon, de mielőtt leöntenénk róla a vizet, néhány evőkanálnyit adjunk a gombához. Végül forgassuk össze a fusillit a citromos-gombás szósszal, és keverjük bele a felaprított petrezselymet is. Tányér, villa, két nagy adagra számítsanak.


Számolunk még egy párat, és aztán elkezdhetjük az utolsó februári hétvégét az idén, és ez jó, már nagyon és még jobban várom a tavaszt. Mindenkinek jó hétvégét, azt kívánom, amit mindig, főzzenek, egyenek, igyanak, mulassanak. 

2012. február 23., csütörtök

Lencsesaláta és zöldhiány


Most már erősen jelentkezik a tavaszhiány, és mindenféle tüneteket produkálok. Közeledik a csalánkúra vége, egyik reggel megszámoltam a filtereket, már csak négyet találtam, és volt bennem egy kis enyhe melankólia, amit nem is tudom hogyan magyarázzak. Talán a zöld színe fog hiányozni. Azután egyik nap a boltban először csak kerülgettem az állványt, majd leemeltem két vetőmagos zacskót, és meg is vettem őket, a petrezselyem érthető, de a spenót azért merész vállalkozásnak tűnik. Bár ki tudja, a végén még lesz egy kiskert, meglátjuk, megírom. 
A konyhában is persze csupa olyat szeretnék látni és enni, ami nincs és nem is lesz néhány hétig még, hát türelem, az kellene most nagyon. (Ráadásul beköszöntött a kenyérmentes időszak, így aztán egészen elképesztő sebességgel leszek éhes a szerény reggeli után. Nagyon éhes.) A piacon így azzal próbáltam könnyíteni a helyzeten, hogy megvettem mindent, aminek zöldségformája volt, vagy éppen gyümölcsre hasonlított. Persze csak módjával. Szereztem vérnarancsot is, egy csokor mentát és koriandert, hát innen indult a mai recept, a végeredmény pedig egy egészen remek lencsesaláta lett, és jól olvasták, most éppen megdicsértem magam. Néha azért talán lehet.
Itt a vége, lencse fő.






Mentás-korianderes lencsesaláta 


20 dkg lencse
2 vérnarancs
1 csokor korianderzöld
3-4 ág menta
egy marék dió
fehérborecet
extra szűz olívaolaj 
bors


A lencsét 30 percre beáztatjuk, majd leöntjük róla a vizet, egy kisebb fazékba szórjuk, felöntjük újra vízzel, sózzuk, és félig lefedve puhára főzzük. Legyünk figyelmesek, és ne főzzük szét. Miután elkészült, öntsük le a folyadékot, majd engedjünk rá hideg vizet, majd szűrőben alaposan csöpögtessük le a lencsét, és öntsük egy mélyebb tálba. Locsoljunk rá olívaolajat és egy kevés borecetet, óvatosan forgassuk át.
A mentát és koriandert mossuk meg, papírtörlővel itassuk fel a vizet, majd a csipkedjük le a mentaleveleket, a koriandernél csak a szárak végét vágjuk le, majd vágjuk apróra a fűszernövényeket, és szórjuk a lencsére. A vérnarancsokat hámozzuk meg, lehetőleg a fehér részek nagy részét távolítsuk el, majd vágjuk a gerezdeket kisebb darabokra, és adjuk a lencséhez. A diót pirítsuk meg száraz serpenyőben, várjunk, amíg kihűl, majd mozsárban törjük össze, és szórjuk a tálba. Forgassuk össze a salátát, tekerjünk rá egy kis borsot, kóstoljunk, ha bármi hiányzik, most lehet pótolni.


A vérnarancs természetesen helyettesíthető naranccsal vagy akár mandarinnal is, és a korianderhez sem kell feltétlenül ragaszkodni, a mentát viszont nem hagynám el. Egyenek lencsét, várják a tavaszt, a nap legalább gyakrabban süt, azért nincs okunk panaszra.



2012. február 21., kedd

Levesben sárga a borsó


Még ha úgy is tűnik, nincs leveses hét imbiszen, legalábbis egyelőre, tehát csak a véletlent szeressék vagy utálják, amiért hétfő után kedden is kanál a főszerepben. De ha már így alakult, megnéztem az eddigi "leves" rovatot, és övé a remek második hely a bejegyzések számát tekintve, szóval nincs értelme tagadni, szeretem a leveseket télen, nyáron és persze tavasszal, meg ősszel is. És hogy mi áll az élen? A "Frau Paprika most nem főz" kreatív elnevezéssel rendelkező, és mi más is vezethetne egy gasztroblognál. Nem igaz?
Vissza is a leveshez, ami bizony két, azt hiszem kevésbé szeretett elemből készült, az egyik a sárgaborsó, a másik a koriander. Az utóbbit kifejezetten kedvelem, tudom, sokan szappanízűnek tartják, és még gondolatban sem harapnak rá, de én valahogy megszoktam, aztán megszerettem. A sárgaborsóval kapcsolatban viszont nincsenek igazán emlékeim, próbáltam visszaidézni valamilyen rémisztő vagy éppen kedves gyerekkori kalandot, de csak egy fehér foltot találtam. Szóval valószínűleg nem gyakorolt rám túl nagy hatást, így persze könnyű volt belevágni a főzésbe is, nem akadtak elfelejtendő előítéletek. A levest már régóta terveztem, kókusztejjel, garam masalával és egy kis chilivel készült, és nemcsak én voltam elégedett vele, hanem Herr Paprika is. Hiába kérdeztem meg kétszer, ízlik-e neki, ugyanazt a pozitív választ kaptam, tehát nem hallhattam rosszul.
Itt a vége, leves fő.






Kókusztejes sárgaborsóleves


25 dkg sárgaborsó
1 vöröshagyma
1,5 dl kókusztej
chilipehely
1,5 tk garam masala
mogyoróolaj
korianderzöld


A vöröshagymát megpucoljuk, apróra vágjuk. Egy közepes méretű edényben melegítünk egy kevés mogyoróolajat, rádobjuk a hagymát, pirítjuk, míg üveges nem lesz. Akkor a hagymára szórjuk a garam masalát, 1-2 percig kevergetve pirítjuk, majd jöhet a sárgaborsó, végül kb. egy liter forró víz. Sózunk, a fazékba szórunk annyi chilipelyhet, amennyit szeretnénk megenni, keverünk, majd közepes fokozaton, félig lefedve addig főzzük a levest, míg a sárgaborsó teljesen megpuhul. A folyamat végéhez közeledve a leveshez adjuk a kókusztejet, majd miután elkészültünk, félretesszük, hagyjuk hűlni. 
Közben megmossuk a korianderzöldet (egy fél csokorral számoljunk), papírtörlővel felitatjuk a vizet, kicsit összevágjuk. A levest simára turmixoljuk, ha túl sűrűnek találjuk, vízzel vagy kókusztejjel lazíthatunk rajta. Kóstolunk, ha bármi hiányzik, pótoljuk ahogy mindig, végül szórjuk a levesbe a korianderzöldet. Ha nem barátai a koriandernek, felejtkezzenek el róla nyugodtan, esetleg helyettesítsék petrezselyemmel. 
És akkor: tányér, kanál, evés.


Mi más is jöhetne a végén, adjanak egy esélyt a levesnek, bár lehet, csak én képzelem, hogy nem szeretik a sárgaborsót, és közben rendszeres alapanyag a konyhában. Csak nem látok odáig, pedig szeretnék ám.



2012. február 20., hétfő

Torma, cékla és egy orr


Már balgán kezdtem elhinni, most bizony elkerüljük egymást, amikor váratlanul megjelent. Először úgy tettem, mintha észre se venném, és arra gondoltam, ez csak egy kis megtévesztés, nincs itt és nem is lesz már, de persze tévedtem. Este már nem engedte át az orrom a levegőt, és bár próbáltam olvasással elodázni az ügyet, ahogy a párna a hátam mögül a fejem alá került, egyértelmű volt, nem csak én vagyok az ágyban, hanem a nátha is. Másnap tehát bodzatea, piros orr, orron krém, zsebkendő, zsebkendő, tüsszentés, zsebkendő, tea 1, tea 2, tea 3. Az orrcsepp halálos ellenségeim közé sorolható, gyerekkoromban igen sok kellemetlen találkozásunk volt, szóval csak vészhelyzetben fordulhat elő, hogy használom. Ez most ilyen volt, persze kellett Herr Paprika és az ő kiváló meggyőző képessége, és én végül megadtam magam. Nem mesélem el, milyen volt, gondolom, nem bánják.
Panni, aztán azt javasolta, harcoljak tormával, így aztán a szombati piaclátogatáson vettem tormát, almát és céklát, és eldöntöttem, leves lesz. A végeredmény remek volt nátha ellen, a torma áthatolt az orromon, az almával együtt kifejezetten szerettem a levest. 
Itt a vége, tormát reszelünk.




Tormás céklaleves sült almával


8-10 közepes méretű cékla
1 vöröshagyma
1 krumpli
friss torma (3-4 centi hosszú, vékony darab)
1 dl tejszín
fél citrom
bors
olívaolaj
1-2 alma
3 dkg vaj


A hagymát megpucoljuk, apróra vágjuk. A céklákat és a krumplit meghámozzuk, kisebb darabokra vágjuk. A tormát meghámozzuk, lereszeljük. Egy nagyobb fazékban felmelegítünk egy evőkanál olívaolajat, rádobjuk a hagymát, pirítjuk, míg üveges nem lesz. Akkor jöhet a cékla és a krumpli, 1-2 percig még kevergetve pároljuk, majd felöntjük annyi forró vízzel, amennyi bőven ellepi. Só, frissen őrölt bors és a reszelt torma fele, végül egy kis citromlé, majd fedő. Főzzük a leves közepes fokozaton addig, amíg a cékla- és krumplidarabok szépen megpuhulnak, majd tegyük félre, hagyjuk egy kicsit hűlni.
Addig a megmosott, szárazra törölt almát, almákat vágjuk vékony cikkekre, a magháztól szabaduljunk meg, majd egy serpenyőben olvasszuk fel a vajat, és süssük meg az almaszeleteket.
Vissza a leveshez. Turmixoljuk simára, a folyamat közben adjuk hozzá a tejszínt és a torma másik felét. Itt szeretném megjegyezni, tegyenek a levesbe annyi tormát, amennyit szívesen megesznek, ez lehet több és persze kevesebb is az általam megadott mennyiségtől. A végén kóstoljunk, ha hiányzik bármi, mondjuk citromlé vagy só, most lehet pótolni. Ha esetleg túl sűrűnek találják, lazítsák vízzel, túl sok tejszínt nem javaslok. 
Tányér, leves, alma és egy kanál.


Persze a tormás céklalevessel nem kell várni a nátha megjelenéséig, főzzék meg csak úgy, ha meghoztam hozzá a kedvüket. Az orrom pedig már nem piros.

2012. február 15., szerda

Újra cékla, megint cékla


Sietve leírom így a legelején, a mostani bejegyzés közepét csak akkor nevezik majd receptnek, ha nagyvonalú hangulatban olvassák, és én bizony erre számítok. Írhatnám, hogy sok-sok ötlet futkározott a fejemben, mire a végén kiötlöttem a képen megszemlélhető, lentebb elolvasható céklavariációt, de füllentenék, szóval inkább jöjjön az igazság, a pőre vagy legyen pucér. Annyi történt ugyanis, hogy a gerslirizottóhoz több céklát sütöttem a kelleténél, hű vagyok magamhoz, amikor csak lehet. A végén aztán már kénytelen voltam elismerni, ha tovább növelem az arányt, akkor inkább gerslis cékla lesz a tányéron, így meg- és leállítottam a kezem és magam. A megmaradt sült cékla viszont nem ártott senkinek, hát kitaláltam ezt az igen egyszerű megoldást a méltó megmentésére. Lehetett volna persze bonyolultabb is, ha találok még valami használhatót a kamrában, konyhában, de nem így történt. Így maradt a pisztácia-méz-gránátalmaszirup triója, amiből az utolsó szereplő volt az igazán fontos, a savanykás íz a langyos céklával szerintem remek, de persze nem kell ám rám hallgatniuk.
Úgy érzem, itt kell meghúzni a végét, mielőtt még jobban formába lendülök. 
Akkor céklát sütünk, locsolunk.






Sült cékla pisztáciával, gránátalmasziruppal


4-5 cékla
1 marék pisztácia (héj nélkül)
olívaolaj
méz


A céklákat meghámozzuk, az ügyesek a kesztyűben, akik piros tenyérre vágynak, azok persze puszta kézzel dolgoznak. A céklákat negyedeljük, vagy akár karikákra is vághatjuk, egy tálban összekeverjük olívaolajjal és némi sóval, majd sütőpapírral letakart tepsire rakjuk, lefedjük alufóliával, és 170 fokos sütőben megsütjük. 
A pisztáciát száraz serpenyőben megpirítjuk, várunk, amíg kihűl, majd egy éles késsel kicsit összevágjuk. A langyos céklát, ha még szükséges, felszeleteljük, elosztjuk a tányérokon (2-3 adagra számítsanak), majd meglocsoljuk gránátalmasziruppal, csurgatunk rá egy teáskanál mézet, végül megszórjuk az összevágott pisztáciával. Mellé pirított pita, lepény és persze egy villa. 


A pisztáciát helyettesítsék nyugodtan sótlan mogyoróval vagy dióval, én még saját gyártású kenyérmorzsában is gondolkodtam, de ez végül elmaradt. A tetejére még morzsolhatnak valamilyen lágy sajtot is, viszont a gránátalmaszirup helyettesítésére nincs ötletem, de annyit mondhatok, érdemes szerezni egy üveggel, nagyon sokáig elég, és sok dolgot felpezsdíthetünk vele (például magunkat, bocsánat, ezt most nem tudtam kihagyni). 

2012. február 14., kedd

Zöldre várva


Bevallom, én már szívesen integetnék a télnek. Sikerült feltölteni magam hideggel, hóval, és több már sehova se fér. Nem szeretnék hosszas panaszkodásba kezdeni, csak megállapítom, a február valahogy mindig ilyen vagy hasonló reakciókra számíthat nálam, és az az érzésem, nem vagyok ezzel egyedül. Szóval érkezhetne egy kicsit gyorsabban is a tavasz, és jöhetne némi változatosság, azaz több és még több zöldség, gyümölcs a konyhába, mert nincs mit titkolni, én bizony már sóvárgok utánuk. Amíg viszont nem szerzek egy évszakváltó csodapálcát, marad az alma, a narancs, a mindenféle káposzta, és képzeljék, hétvégén még retekcsírát is ettem, ami ráadásul nemcsak nekem, de Herr Paprikának is ízlett. Súlyos a helyzet, most már érzik és értik, ugye?
A mai szereplő is csillapítóként született, egy könnyű kis rizottó sült céklával, láthatatlan, de valóban felbukkanó kakukkfűvel és túróval, hogy kalciuméhség se legyen. Rizs helyett most gerslivel, mert a gersli jó és kedvelt alapanyag nálam, szóval épp itt volt az ideje, hogy megjelenjen újra.
Itt a vége, nincs több panasz a télre, inkább főzünk.




Gerslirizottó sült céklával, túróval

2 kávésbögre gersli
3-4 cékla
10 dkg túró
1 kisebb vöröshagyma
1 dl száraz fehérbor
5-6 ág kakukkfű
5 dkg vaj
6-7 dl zöldségalaplé (vagy ugyanennyi bioleveskockából)
olívaolaj


A céklákat meghámozzuk, negyedeljük, sütőpapírral kibélelt tepsire rakjuk, meglocsoljuk olívaolajjal, sózzuk, majd lefedjük alufóliával, és kb. 180 fokos sütőben puhára sütjük. Ha elkészült, hűlni hagyjuk, majd kockákra vágjuk.
A hagymát megpucoljuk, apróra vágjuk. A kakukkfüvet megmossuk, papírtörlővel felitatjuk a vizet, majd lecsipkedjük a leveleket. Egy kisebb edényben vagy magasabb falú serpenyőben felolvasztjuk a vaj felét, rádobjuk a hagymát, pároljuk, míg üveges nem lesz. Akkor jöhet a gersli, 2-3 percig kevergetve pirítjuk, majd felöntjük a borral, várunk, míg elpárolog az alkohol, akkor elkezdjük adagolni az alaplevet, és persze nem felejtünk el kevergetni sem. Ha megpuhult a gersli, akkor a rizottóba keverjük a kakukkfüvet, a túró felét (előzőleg villával összetörjük), és a maradék vajat. Végül belekeverjük a céklakockákat, majd kóstolunk, ha bármi hiányozna, ne felejtsék pótolni.


No és ha már annyit emlegettem, egy kis tavasz, még csak a szobából ugyan, de akkor is.



2012. február 9., csütörtök

Másodhegedűs


Nincs mesélnivaló, hát nem lesz hosszúra nyújtott bevezető, csak egy másodhegedűs tészta, ami azért készült, hogy elfogyjon valami más. Szóval maradt kínai kel, a kosárból kilógott a mogyoró zacskójának széle, a kamrában találtam még egy méretesebb hagymát, az ajándékba kapott fokhagymák közül is kiemeltem egyet, a fiókból előkerült a szójaszósz, a hűtőből a zöldcitrom  és a kiürülésre váró borosüveg, végül egyik polcról a kínai tojásos tészta, a másikról a chili, a harmadikról az olaj. Deszka, kés, serpenyő, tál, fedő, serpenyő, fakanál, néha a villa a kézben. Minden olyan egyszerű volt, hogy így azért nem lehetett vége, így aztán persze elvágtam a hüvelykujjam, a hagymával megszakadt a munka, és bár jobbkezes vagyok,   a sebtapaszt mégis egészen hihetetlenül amatőr módon sikerült ráragasztani a bal kezem kilyukadt ujjára. Dráma vége, kés és hagyma, aztán ment minden tovább, és elkészült a tésztás végeredmény.
Most már szinte tudják is a receptet, de azért leírom, már csak megszokásból is. Akkor főzünk.




Tészta kínai kellel, mogyoróval


25 dkg kínai tojásos tészta
1 kis fej kínai kel
1 vöröshagyma
2 gerezd fokhagyma
10 dkg mogyoró
1 zöldcitrom
szójaszósz
chili
1 dl száraz fehérbor (elhagyható)
mogyoróolaj


A kínai kelt megmossuk, alaposan lecsöpögtetjük vagy papírtörlővel felitatjuk a vizet, hosszában kettévágjuk, torzsát kivesszük, azután vékony csíkokra vágjuk. A hagymát és a fokhagymákat megpucoljuk, apróra vágjuk. A mogyorót száraz serpenyőben megpirítjuk, várunk, amíg kihűl, majd mozsárban összetörjük. Egy mélyebb serpenyőben öntünk kb. 1 evőkanál mogyoróolajat, rádobjuk a hagymát, pirítjuk üvegesedésig, majd következhet a fokhagyma, 1-2 percig kevergetve pirítjuk, azután jöhet a csíkokra vágott kínai kel. A serpenyőbe öntjük a bort (vagy vizet), várunk, amíg az alkohol elpárolog, majd meglocsoljuk a kínai kelt kb. 2 evőkanál szójaszósszal, és adunk hozzá kedvünk szerint chilipelyhet. Keverés, fedő, pároljuk addig, amíg a kínai kel megpuhul, de ne főzzük szét.
Közben tegyük a tésztát egy mélyebb tálba, öntsünk rá annyi forró vizet, amennyi épp ellepi, sózzuk meg, keverjük át, fedjük le, és várjunk úgy 4-5 percet (ha a csomagolás más utasításokat adna, akkor persze azt kövessék). Ha a tészta megpuhult, a feleslegessé vált vizet öntsük le róla, tegyük félre.
Ha megpuhult a kínai kel, adjuk még hozzá a zöldcitrom kifacsart levét, majd szórjuk a serpenyőbe az összetört mogyorót, keverjünk, kóstoljunk, ha bármi hiányozna, most lehet pótolni. Tegyük a tésztát a serpenyőbe, forgassuk össze a szósszal, készen is vagyunk.


Tudom, nem mindenki szeret kínai kellel és szójaszósszal barátkozni, de azért adjanak nekik egy esélyt, hátha.

2012. február 8., szerda

Gőzölög, gőzölünk


A kínai kel azért került a kosárba, mert olyan keveset kért magáért, hogy később biztosan szomorúan vagy inkább bosszankodva szidtam volna magam, ha nem hozom el. A répa így is kimaradt, és be is következett az utólagos megbánás. De az arány nem rossz, és legalább kiderült, néha elviselem, ha nemet kell mondani.
Gondoltam, készül majd belőle valamilyen hétköznap nagyon szerethető, gyorsan elkészülő és még gyorsabban megehető tészta, de aztán valahogy haladtunk át a hétfőn, kedden, szerdán és tovább, a kínai kel pedig várakozott kitartóan. Majd csak történik valami. Végül igaza lett. A hétvégével megérkezett a hideg és a felszabadult idő is, volt már kedv kicsit bonyolultabb konyhai műveletekhez, így elővettük a kínai kel, de nem tészta mellé került, hanem a párolóbetétre. A gőzölt, töltött tekercseket nagyon kedveljük Herr Paprikával, de nem mondhatnám, hogy olyan gyakran jelennek meg a tányéron, ahányszor szeretnénk vagy inkább lehetne. Pedig amióta vásároltunk a svéd áruházban egy praktikus kis párolóbetétet, igazán nem indokolható a ritka előfordulás, és bár mindig hosszadalmas konyhában álldogálásra emlékszem, a valóságban egyáltalán nem tart elviselhetetlen ideig a munka.
A mai verzió marha- és sertéshússal készült, mellé chiliszósz híján zöldcitromos-mézes joghurt került, ami annak ellenére, hogy amolyan helyettesítő megoldásnak tűnt, remekül bevált, megtartjuk.
Itt a vége, tekerünk.





Gőzölt kínaikel-tekercsek zöldcitromos-mézes joghurttal


kb. 16-18 kínaikel-levél
20 dkg darált marhahús
20 dkg darált sertéshús
kurkuma
chilipehely
római kömény
3-4 zöldhagyma
citrombors
olívaolaj

2 dl joghurt
1 zöldcitrom
méz


Egy serpenyőben felmelegítünk úgy egy evőkanál olajat, rádobjuk a marha- és sertéshúst, majd miközben kevergetve pirítjuk, adunk hozzá egy-egy teáskanál kurkumát, ízlés szerint chilit, majd sózzuk, végül megszórjuk citromborssal. Addig pirítjuk a húst, amíg majdnem teljesen átsül, akkor levesszük a tűzhelyről, hűlni hagyjuk. Az zöldhagymákat megmossuk, végeket levágjuk, majd felkarikázzuk őket, és a húshoz keverjük.
A kínai kel leveleit megmossuk, majd forrásban lévő vízben több adagban két percig főzzük, azután óvatosan kivesszük a leveleket, szűrőbe tesszük, hideg vizet engedünk rájuk, lecsöpögtetjük, majd egy konyharuhára fektetjük őket. A levelek tövénél kivághatjuk a túl kemény részt, majd teszünk közel a tövükhöz kb. fél-egy evőkanálnyit a töltelékből, a levelek két oldalát behajtjuk, feltekerjük, a kész csomag végeit benyomkodjuk. Amikor elkészültünk, egy megfelelő méretű edényben vizet melegítünk, a párolóbetétre rakjuk szorosan egymás mellé a tekercseket, a betétet a fazékba rakjuk (figyeljünk rá, hogy a tekercsek ne érintkezzenek a vízzel), lefedjük, és kb. 5-6 perc alatt készre gőzöljük.
A joghurtot egy kisebb tálban kikeverjük a zöldcitrom lereszelt héjával és felének kifacsart levével, adunk hozzá két teáskanálnyi mézet és egy csipet sót, keverünk, kóstolunk, ha bármi hiányozna, pótoljuk.
Tányér, néhány tekercs, mellé joghurt, készen is vagyunk.


Miután eltűnt a tekercsek igen nagy hányada, és kölcsönösen megveregettük egymás vállát, megbeszéltük, ígértük, fogadtuk, hogy gyakrabban vetjük be a gőzt. Szóval tekerjenek, gőzöljenek, mártogassanak, nem fogják megbánni.




2012. február 7., kedd

Marharagu Váncsa módra


Ha tél és hó és hideg, akkor egy kannával több teát iszom, előveszem a legmelegebb zoknikat a fiókból, bekerül a kabátzsebbe az addig megtagadott kesztyű, nem tréfálok a sapkával, néha nem felejtem el lekezelni a szám, próbálok megbarátkozni a csizmával, igyekszem nem észrevenni a fejemben vészjelzéseket leadó figyelmeztetést, mert miért is csúszna el gyakrabban egy nyáron eltört láb, mint bármelyik másik, és ha meguntam este az olvasást, a takarót a fejem tetejéig húzom. A konyhában is működnek a télies reflexek, Herr Paprikától legalább hétvégén próbálom kikönyörögni a meleg reggelit, ami nálam tojást jelent bármilyen formában, és persze nem én kapom kézbe a serpenyőt. Ha pedig ebéd, akkor a valószínűleg legelőször felugró válasz a fejemben a marharagu. Akik olvassák egy ideje imbiszt, gondolom, most nem kiáltottak fel a meglepetéstől.
Pénteken tehát eldöntöttem, ragu lesz, és azt is, ideje új receptet kipróbálni, ránk ne törjön végül a tényér fölött az unalom, így elővettem Váncsa István második szakácskönyvét, a Lakomát, és találtam is egy megfelelőnek tűnő lehetőséget. Váncsa mindkét könyvét nagyon kedvelem, ahogy sokan mások, remek szórakozás csak olvasgatni is, de az eddig kipróbált receptekben sem volt hiba. A mai szereplő Marharagu gyöngyhagymával néven található a könyvben, és én bizony már a legelején elkövettem egy merényletet, a gyöngyhagymát fehér hagymára cseréltem, de a beszerzés során nem mutatkozott más megoldás. Szóval ezért szerepel imbiszen görög marharaguként az étel, itt pedig jön a recept, ami a hagyma lecserélésén kívül csak néhány minimális változtatást tartalmaz.




Görög marharagu


1,5 kg marhalábszár
1 kg fehér hagyma
4 gerezd fokhagyma
1 narancs
8 paradicsom (hámozott paradicsom konzervből)
12 szem szegfűbors 
8 szegfűszeg
fahéjrúd (5-6 centi hosszú)
8 babérlevél
8 szál kakukkfű
fél evőkanál méz
3 dl száraz vörösbor
olívaolaj

bors




A hagymát megpucoljuk, félbe vágjuk, majd vékonyan felszeleteljük. A fokhagymát ugyancsak megpucoljuk, apróra vágjuk. A húst megmossuk, papírtörlővel felitatjuk a vizet,   majd úgy kétcentis kockákra vágjuk. A paradicsomokat lecsöpögtetjük, kockákra vágjuk. A narancsot forró víz alatt megmossuk, szárazra töröljük, majd vékony csíkokban levágjuk a héját.
Egy serpenyőben felforrósítunk két-három evőkanál olívaolajat, több adagban megpirítjuk a marhahúst, majd átrakjuk egy öntöttvas edénybe. A visszamaradt olajban megpároljuk a hagymát, ha szükséges, adunk még hozzá olívaolajat. Ha kész a hagyma, mehet az edénybe. A serpenyőben ezután fél percig sütjük a fokhagymát, majd jöhet a paradicsom, a méz, néhány percig főzzük, azután következhet a vörösbor, a babérlevél, a szegfűszeg, a szegfűbors, a fahéj,  a kakukkfű, só és frissen őrölt bors. Három-négy percig főzzük, majd az egészet az edénybe öntjük, átkeverjük.
A sütőt 150 fokra állítjuk, betesszük lefedve az öntöttvas edényt, és úgy 3,5 órán keresztül sütjük. A folyamat végén ellenőrizzük a hús állagát, ha megfelelőnek érezzük, készen is vagyunk. És persze ha valamit hiányolnak, ne felejtsék pótolni.



Sütőben még nem készült marharagu a konyhában, most rájöttem, nagy hiba volt, remek volt az íze, a hús állaga, és persze az sem hátrány, hogy szinte egyáltalán nem kellett foglalkozni vele órákig, az öntöttvas edény és a sütő végezte a dolgát. A másik következtetésem pedig, hogy soha nem fogok másfél kilónál kevesebb húsból ragut főzni, most ugyanis az a felelőtlen gondolatom támadt, elég lesz kettőnknek a felezett mennyiség is. Hiba volt, súlyos hiba. Nem maradtunk éhesek, azt azért ne gondolják, de jó lett volna bizony másnap nem a fazék aljában árválkodó megmaradt adagot nézni szomorúan, és nem azon gondolkodni, ki volt annyira jó, hogy megehesse majd. 


2012. február 3., péntek

Madáretető


A történet azzal kezdődött, hogy többször megjelent a konyhaablak párkányán egy rigó, körbenézett, letelepedett a kint hagyott virágláda szélén, bizalmatlanul méregette az éppen reggeli kávét vagy esti levest készítő személyt, aztán ha túl sok lett a mozgás, ment, azaz repült tovább. Már nem emlékszem, hogyan jutott az eszembe ez a visszatérő epizód, de meséltem Józsinak a szimpatikus látogatóról, és ő mondta ki, amire magamtól nem gondoltam addig, hogy lehetnék ám madárbarát, ha már egyszer jön, akkor kaphatna valamit enni is. Így aztán elővettem egy használaton kívüli virágalátétet, került bele dió és kockákra vágott alma, aztán kitettem a párkányon telelő virágládára, és vártam, vártam és vártam. Napokig nem történt semmi, néha odanyomtam az orrom az ablaküveghez, és szerettem volna úgy látni, hogy leapadt az eleség mennyisége, de nem tudtam becsapni magam. 
Egy reggel aztán megjelent egy cinke, kikapott egy diót a tálból, aztán már itt se volt. Mosoly, öröm, siker. Úgy látszik, csak az első felfedezés volt nehéz, mert azután rohamosan tűntek el a diók és az almák, persze nem a cinkék kezdtek el nagyban játszani, hanem visszatért a feketerigó. 


Először gyors evés, aztán rövid üldögélés a párkányon, később hosszas a virágládában, szóval kezdte megszokni a terepet. Én először teljesen lemerevedtem, nehogy rémült szívdobbanást és ijedt menekülést okozzanak a mozdulataim, majd a lassúnál is lassabban kihátráltam a konyhából. És persze örültem. Két nappal ezelőtt viszont már kora reggel a virágládában ült a rigó felborzolt tollakkal, és hát bármennyire is szerettem volna elkerülni a fenyegető szerepét, a kávé utáni vágy erősebb volt nálam. Minimál fény mellett és igazán óvatosan kezdtem az akciót, a rigó figyelmét persze a benti mozgás nem kerülte el, fordult egyet, szemmel tartott, de nem repült el. Én pedig közöltem Herr Paprikával, ideje továbblépni, elég a névtelenségből. Így lett a rigónk Ottó.


Ottó azóta is érkezik, szinte menetrendszerűen, én beszélek hozzá, ő figyeli, hogyan főzök kávét. A tálat azóta feltöltöttem, próbálok jó madáretető lenni, mert ha már belekezdtünk, tilos szünetet tartani, ezt a fontos szabályt már az elején megjegyeztem. Ottó távollétében persze jönnek mások is, főleg cinkék, szóval a konyhaablakban látványosan megnövekedett a forgalom, és bevallom, gondoskodni jó, és érezni azt a kis bizalmat, amibe belefér, hogy lassan megközelítsem Ottót, és lefényképezzem. Láthatják, kameraérzékeny.
Nem mondok újat azzal, egészen hideg az idő, ráadásul jön a havazás, ami a madarak számára még veszélyesebb. Ha meghoztam a kedvüket, akkor elég egy kevés dió vagy más olajos mag, alma, darabka szalonna, és lehet kezdeni az élelmezést. Az enyémnél sokkal több és okosabb tanácsot itt olvashatnak.
Itt a vége, kívánok mindenkinek remek hétvégét, hogy fehér lesz, az azt hiszem, nem kérdés. Figyeljenek egymásra, madarakra, állatokra, és főzzenek mondjuk egy jó levest, egy tartalmas ragut, vagy amit épp megkívánnak. És persze hógolyózzanak.

LinkWithin

Related Posts with Thumbnails