2011. január 3., hétfő

Hahó!


Mivel is kezdhetném? Boldog 2011-es évet kívánok Mindenkinek! Imbisz jól kipihente magát, voltak persze tervek, 1-2 bejegyzésnyi ötlet, de azután valahogy eltűnt az írásra szánt idő. Ma ezért jön egy kis összefoglaló, hogy kiderüljön, hogyan is ünnepelt a két Paprika, lesz egy kis főzés, szaladgálás, koccintás és eddigi életem egyik legnagyobb ajándékozási fiaskója. Végül pedig azt is elárulom, hol készült ez a remek árnyékfotó, és így az is kiderül, miről szólnak majd az elkövetkező napok bejegyzései. Akkor tehát...
23-án már csak azt nem tudtam, mi lesz a másnapi desszert, persze később aztán kiderült, nem volt ez olyan nagy baj. Irány a piac, ahol a nevemre elkészített csomagot már csak át kellett venni, azután listával bolt 1, bolt 2, hazafelé volt ugye az a bizony összekülönbözés a hüvelykujjam és a felette közlekedő galamb között, de végül sikerült minden csomagot sértetlenül lepakolnom. Maradt még egy megoldandó feladat, Herr Paprikának megszerezni a vágyott bakelitlemezeket, az első akció sikertelenül zárult, metró, loholás, újabb bolt, szusszanás és hosszas válogatás után boldogan lóbáltam a szatyorban 2 jazzlemezt és a hiányzó régi Cserhátit (és hát vettem magamnak egy Nat King Cole-t, mert szinte ingyen volt). Otthon néhány tálcányi szaloncukor ontotta magából a csokiillatot, akkor most már jöhet a hangulat. A karácsonyi persze.
Másnap délelőtt a hagyományokhoz hűen Herr Paprika megvette a fát, én kaptam a porzsák beszerzését, aztán persze kiderült, van ott még néhány, csak nagyobbra kellett volna nyitni a szemet, de így legalább dupla ideig űzhetjük a port. Takarít, csomagol, fát állít, hajat mos, délután aztán Herr Paprika szüleinél karácsonyi első kör, és megkapjuk a libamájat sült almával. Előtte egy kevés előétel, utána naná desszert. Csillagszóró, koccintás, ajándék (1 üveg sambuca is az olasz esték emlékére), végül még kétféle chutney is átadásra kerül. Azután fél 8 körül irány haza, Herr Paprika először a desszertet fúrja meg, otthon már az előételt is, én kicsit szomorúan, de belátom, nem vagyunk éhesek, blini lazackaviárral és zabaglione akkor majd máskor. Az egyetlen elkészült fogás végül a minimál fűszerezéssel sült lazac, hozzá pedig a még karácsony előtt Berlinből kapott beluga lencse tokaji borecettel, petrezselyemmel, olívaolajjal, újhagymával. Összegezve: a lencse kiütötte a lazacot. Sokáig ünnepeltünk, volt sok meglepetés, vicces fordulat, és mert talán jó voltam, megkaptam Váncsa új szakácskönyvét.
Másnap érkezett Panni és Józsi, Ágó és Oszi, kezdődött a következő családi ünneplés. Vidáman főztünk, nevettünk nagyokat, koccintottunk is persze. Három részre oszlott az este, fények és a nagyszüleim kedvenc karácsonyi éneke, azután ölelés, köszöntés, ajándékok első köre, és persze enni is jó, tehát elsőként pezsgős édesköményleves kapros füstölt lazaccal. Második bontás, majd mázas kacsamell (mézeskalács fűszerkeverék és méz), vargányás polenta és hagymalekvár. Még mindig akadt néhány kibontatlan csomag, közben nagy kacagások, családi fotók, azután cremé bruleé (persze ez így pontatlan ékezetügyileg). Szép este volt. Oszi volt a fényképész, ha sikerült megszereznem a képeket, talán szerepelnek majd a receptek még imbiszen.
Huszonhatodikán mindenki utazott tovább vagy haza, mi délután Évánál és Péternél halászlevet ettünk, palacsintát, majd pálinkával próbáltuk helyrebillenteni a gyomrunk állapotát, nem kell mondanom, sikertelenül. Este aztán otthon vízszintes pozícióban koncentráltunk a lazításra. 
Imbiszes ajándék is akadt, Oszi kókuszlikőrt, Panni tojáslikőrt kapott, ajándékoztunk a házi szaloncukorból, Péternek készült a mangó és az ananász chutney, nővér pedig négy közös főzésre szóló utalvány birtokosa lett, ráadásul még verset is írtam hozzá. Nem tudom persze, ez negatív vagy pozitív. 
És akkor elmesélném még azt a bizonyos fiaskót. Herr Paprika tőlem a lemezek közül Oscar Petersont és Stan Getzet kapott, a szüleim megbízásából pedig a Cserhátit vásároltam. Vasárnap a reggelihez hallgassunk zenét, legyen a Cserháti, Herr Paprika szépen felrakja a lemezt, leül az asztalhoz, elkezdődik a szám, felhúzom a szemöldököm. Mi ez? Hogy nem Cserháti, az biztos. Felpattanunk, lemezjátszó, hát kérem, egy másik lemez volt a tokban. Zoltán Erika. Komolyan. Nem nevetni. A memóriám mára már törölte, melyik remek dala, de ismertük mindannyian. Hát bizony a boltban a másik két jazzt hallgattam, ezt viszont csak leemeltem, egy darab volt a polcon, ez volt a kívánság, viszem, nem is kérdés. Az első sokk, majd megállíthatatlan nevetés után megbeszéltük, 27-én szépen visszavisszük, aztán majd kicseréljük valamire. Így is lett, elmeséltem az üzletben a sztorit, mutattam a lemezt, nekem pedig egy szöveget mutattak az asztalon, miszerint vásárlás után reklamációnak helye nincs. Nem részletezem, elég paprikás lett a hangulatom, de hiába, Zoltán Erika maradt, mi mentünk, azaz Herr Paprika egyszer még visszafordult, de hiába. Kénytelen leszek újabb lelőhelyet felkutatni. 
De a kedvünk nem lehetett sokáig rossz, másnap reggel utaztunk, és akkor most kiderül, hol is készült a fotó. Oszi irányításával kedden Lengyelországba indultunk, tehát most már tudják, hol szerepel az árnyékunk a havon, és az sem meglepetés, hogy lengyel napok jönnek. Sok hóval, várakkal, levesekkel, pieroggal, bigosszal, Mónikával, lengyel családi evésekkel, vodkával, wroclawi szilveszterrel.
Aki egészen idáig elolvasta a bejegyzést, megérdemel egy virtuális kézfogást.
Imbisz holnap lengyelre vált.

 

2 megjegyzés:

Puszedli írta...

Boldog új évet!

Zoltán Erikát én is kihagytam volna, de a lengyel gasztronómiát már várom!

Frau Paprika írta...

Puszedli, neked is boldog új évet!
No igen, máskor megnézem, mi is van a borítón belül:), és remélem, tartalmas lesz a gasztronómiai beszámoló (is)!

LinkWithin

Related Posts with Thumbnails