Következzen tehát a pénteken ígért beszámoló. Két napot töltöttünk Pécsett, jobb vendéglátókat, idegenvezetőt, társaságot és időjárást nem is kívánhattunk volna magunknak. Amikor elkezdtük tervezni a hétvégét, annyi jó emlék jutott az eszembe, pedig több évvel ezelőtt jártam utoljára a városban, de valahogy megmaradtak nemcsak múzeumok, épületek, de utcák, hangulatok, ételek, kocsmák is a fejemben. Nagy volt bennem a várakozás, kíváncsian vártam, mi lesz ugyanolyan, mennyi változást hozott a kulturális fővárosi cím, az lesz és úgy lesz-e, ahogyan magamban elképzeltem. Pécsről most újra azt gondolom, az egyik leghangulatosabb város, amiben valaha jártam, jó benne lenni, kóborolni, épületeket nézni, beülni egy pohár borra, kiállításra menni. Jó lehet benne élni. Nyilván lehetett volna ez az év sokkal sikeresebb, mi is láttuk a még mindig csak készülő épületeket, de a messziről jött vendég kevésbé észleli a problémákat, mi sem voltunk ezzel másként. Két napig jártuk az utcákat, sok ember mindenütt, de sehol nem volt zavaró a tömeg, inkább az éreztem, mindenhol történik valami.
A kiállítások közül kettőt akartunk biztosan látni, a Gyugyi-gyűjteményre sajnos nem jutottunk be, hamarabb kellett volna eszmélni, viszont a Bauhausról szóló tárlatot sikerült megnézni. Berlinben Herr Paprikával jártunk a Bauhaus-Archivban, mindketten nagyon lelkesedtünk érte, a pécsi kiállítás a németországi művészeti főiskolához kötődő magyarokra koncentrál, bemutatja a különböző korszakokat és művészeti ágakat, a bútortervezéstől a fotókísérleteken át egészen az építészetig. Az egyik kedvencem az iskola ünnepeiről szóló terem volt, ahol kiderült, jó humorérzékkel készítettek egymásnak születésnapi üdvözléseket, tartottak sárkány- és lampionünnepet, sőt még saját zenekaruk is volt. Október 24-éig látogatható a kiállítás, ha lehetőségük van rá, nézzék meg, utána egészen Berlinig kell utazni érte. Itt azért nem fejeztük be a kiállításokat, megnéztük a Munkácsy Krisztus-trilógiáját és ha már nem sikerült bejutnunk a Gyugyi-gyűjteményre, legalább a Zsolnay Múzeumot nem hagytuk ki. Az előbbinél kicsit szűknek találtam a teret, három ekkora méretű festmény esetén talán lehetett volna nagyvonalúbban méretezni, az utóbbi viszont átfogó, tartalmas és változatos, mindig elámultunk, mennyire kortalan néhány tárgy, legyen az váza, tányér vagy éppen csempe. Ha Pécs, akkor Zsolnay, nézzék meg mindenképp, de a kínálat természetesen ennél sokkal bőségesebb, mi is tartalékoltunk még néhány múzeumot legközelebbre.
Persze volt székesegyház és dzsámi, az utóbbit valahogy nem tudom megunni, nyilván nem is tölthettem benne annyi időt, de eddig mindig elámultam azon, milyen könnyedén kapcsolódnak össze ennyire különböző hagyományok, bútorok, építészeti elemek. Nagyon szerettem a a székesegyház közelében lévő parkot, benne a hintákkal, fellógatott versekkel, kifeszített bárányfelhőkkel és a gondtalan paddal.
Ugyanígy klassznak találtam a Pécshez kötődő fontos személyiségek a városban itt-ott felbukkanó fotóit.
Oszi vezetésével egy kicsit el is hagytuk Pécset, tévétorony, a liftben figyelmeztettek, nehogy elvigye a szél a szemüvegeket, szerencsére baleset nem történt, koncentrálhattunk a kilátásra, napsütés, csodaszép az erdő, de jó lenne még kirándulni is, utána egy emelettel lejjebb persze pécsi sör.
Ha meghoztam a kedvüket, utazzanak Pécsre, nem fognak csalódni. Mi pedig köszönjük Oszi szüleinek és persze magának Oszinak a lehetőséget és a klassz hétvégét. Még két búcsúkép, a másodikon a szerelmesek lakatjai közül néhány.
Paprikáék nyilván ettek is a hétvégén, erről is lesz még a héten egy külön beszámoló, és sikerült igazi lengyel ételeket is kóstolnunk Jola jóvoltából. Holnap az ő egyik receptjét olvashatják az imbiszen.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése