Genova avagy minden körnél tapsolj

Hajnalban pattantunk ki a sátorból, hogy elérjük a Genovába induló vonatot, ami természetesen jól megtréfált minket (és természetesen nem erre a szóra gondoltam), de tegnap már megírtam az olasz vasúthoz fűződő élményeinket. Szóval 50 perces várakozás után sikerült elindulnunk, ajándékként pedig a szerelvény nem ment el egészen a végállomásig, így aztán felborult Oszi útiterve, de alkalmazkodásban jók vagyunk, az első cél ráadásul mindenképp a reggeli és a kávé, azután jöhet minden más. A koffein éppen áramlott szét a szervezetemben, amikor kiderült, az én egyik legfőbb úticélom a közelben helyezkedik el (Trenitalia fekete pontjai közül egyet ki is húztam), jajj de jó. A Mercato Orientale felfedezésére közös megegyezéssel kapott mindenki húsz percet, szabad bejárás és az érzés, de jó, hogy nem éhesen jöttünk.

Szemünket jóllakatva indultunk a régi kikötő (Porto Antico) felé, amit még 2004-ben újítottak fel, amikor Genova Európa Kulturális Fővárosa volt. A neves olasz építész Renzo Piano forgó panorámaliftet tervezett, hogy a magasból a zavaró építmények nélkül lehessen látni a kikötőt a maga egészében, emellett az ő munkája a Biosphere elnevezésű üveggömb tele az esőerdő növényeivel, és Európa legnagyobb akváriumát is megalkotta, amelyet Oszi és Ágó alaposan bejárt és dokumentált.


Amíg Ágóék a halak nyomában, addig a társaság másik fele elindult egy kicsit felfedezni a várost. Volt néhány kulturális célpontunk is, de inkább a hangulat volt érdekes, a szűk, kanyargó utcák, a lepattant házak, egy kicsit sötét, néhol szemetes, felfedeztük a legkülönfélébb konyhákat, éttermek, kávézók, kocsmák. Semmi csillogás, kevés a nagyvonalú tér, de az egész mégis valahogy jó hangulatú és nagyon élő.


A Folyékony kenyéren éppen az utazásunk előtt jelent meg több bejegyzés is Genováról, így aztán nem volt kérdés, hogy minél gyorsabban próbát kell tennünk sör terén. Valamelyik oldalon említették a kikötő közelében az American Bart, hát megkerestük és a vörös típusra szavaztunk. A blogon olvasottakhoz híven kaptunk mi is kísérőként olajbogyót, chipset, bár a későbbiekhez képest ez még semmi volt.

Később találkoztunk Osziékkal, akik már kellőképpen elkoptatták a lábaikat, leülhetnénk, hát persze, keresünk, valahogy egyik sem tetszik. Akkor térjünk vissza a bárba. Kint esni kezd, de sebaj, úgyis bent kapunk asztalt, először még szomjoltás, majd kezdetét veszi utazásunk egyik legjobb estéje.
Mi lenne, ha koktélt innánk? Mindenki bólint, jön a pincérhölgy, választunk: nyolcan nyolcfélét. Kikerekedik a szeme, leadja a rendelést, a pult mögül kapunk egy félmosolyt, majd a bárt vezető olasz, nevezzük Giovanninak, tíz perc alatt elkészíti az összes koktélt, megy minden fejből, néhány mozdulat, egy, kettő, három és tovább. Mi pedig elismerésünk jeleként megtapsoljuk a végén, Giovanni biccent, aztuán érkezik olívabogyó, pizzaszeletek, később kapunk még lazacos és mozzarellás, sonkás szendvicseket, sült krumplit, az asztalunk sosem üres. Később újabb koktélok készülnek, elfelejtünk tapsolni, Giovanni figyel, valami nem jó talán, észrevesszük, gyorsan összeütjük a tenyerünket. Herz kollégának eszébe jut a kedvenc koktélja, a pulthoz lép, magyarázni kezd, Giovanni nyúl az egyik, majd a másik üvegért, érkezik a pohár, majd ő is. Rendben minden? Köszönjük. Ágó előveszi a fényképezőgépét. Lehetne? Giovanni leemel 2 sor poharat, pózol és mosolyog.

Remek az este, nevetünk, eszünk (vacsora kihúzva), kortyolunk, a végét még az sem tudja beárnyékolni, hogy a nagy mulatozásban lekéssük a San Lorenzo katedrálist. Genova elérhető, még visszajövünk.

Tovább is van, mondjam még?