Monaco és ismét vonat. Amikor eldöntöttük, hogy franciázunk is néhány napig, több város is versenyben volt, de az idő, a távolság és persze a befogadóképesség szűkítette a kört. Maradtak hárman, abból megvalósult kettő, Monaco végig biztos helyet tudhatott magáénak. Kit a kíváncsiság hajtott, kit a kaszinók, kit az autók, én akartam egyet szippantani a gazdag levegőből. A város kicsi és sűrűn beépített, próbáltam szépnek látni, de inkább érdekes. A hangulatban azonban nincs hiba, zajos, nyüzsgő, elegáns üzletek, hölgyek és urak, turistából is itt találkoztunk a legtöbbel. És persze Grace Kelly fotók mindenütt.
A Hercegi Palota felé indultunk, hogy megnézzük a híres őrségváltást. Nem csak mi akartuk látni. A teret a palota előtt befedték a mindenféle nációjú utazók, kattogtak a gépek, nyúltak a nyakak, mindenki egy irányba nézett. Az alaposan begyakorolt koreográfia zenekari kísérettel talán 10 percig tartott, én tréfásnak találtam, pontosan kimért mozdulatok, merev tekintetek, lépés előre, majd hátra.
A bemutató után szétszéledt a tömeg, csoportunk egyik fele elindult megtekinteni a Hercegi Palota szobáit, mi Herr Paprikával barangoltunk egy kicsit, majd tovább a botanikus kertbe, ahol rájöttem, itt szívesen lennék kertész. Az egész kert vadregényes, a legkülönbözőbb fák, virágok, szobrok és hát a kilátás. A sziklák hirtelen a tengerbe szakadnak.
Társaságunk egyesülése után a cél immár Monte Carlo, kaszinót nézünk, Oszi és Ágó játszik is egyet, reménykedünk is benne, hogy akkor már hajóval indulunk vissza. Herr Paprika felvezetésével mi addig a Formula 1-es pályát próbáljuk felfedezni, na látod, itt van rázókő, ez itt a visszafordító kanyar. Herr Paprika mintha lelkesedne. Autóból persze most sincs hiány, az egy területre jutó Ferrarik száma itt kiugróan magasnak látszik. Osziék felbukkannak, hajót mégsem veszünk, viszont a kaszinó sem tudott nyerni rajtuk. Hiába: Oszi az Oszi. Még egy rövid merülés a jóban, azután indulás olasz földre, mielőtt másnap visszatérnénk.
Antibes az utazás egyik legklasszabb pontja volt, valami hasonlót éreztem, mint a portofinói erődben. Valószerűtlenül kék az ég és a tenger, kanyargó utcák, kávézók, boltok és a piac, amit az utolsó pillanatban csíptünk el, de így is sikerült 1 friss kecskesajtot szerezni, amit nagy boldogan falatoztam volna el teljesen egyedül, ha nem lenne bennem némi jólneveltség. Így adtam másnak is. Ágó készített rólam egy vállalhatatlan sorozatot, ehelyett inkább piaci képek következnek.
Piacozás után a Picasso Múzeum, az épületnél először jön szembe az ég és a tenger.
A múzeum megfelel az elvárásoknak, a leírások szerint Picasso igen termékeny korszakát élte az itt töltött idő alatt, festmények, rajzok, de tányérok is megnézhetők, ráadásként számtalan fekete-fehér fotó a művészről. Ha erre járnak, ne hagyják ki.
Múzeum séta a városban, irány a kikötő, nézzük a strandot, nézzük a tájat, az először még szokásos méretű hajókat, az embert formáló szobrot, azután felfedezzük a belső kikötőt és az egészen elképesztő nagyságú yachtokat. Itt már érezzük, másik dimenzióba kerültünk. Helikopter megvan?
Bámészkodás, bámulás és nahát után vissza a városba, nyolcan négyfelé, 6-ig szabad a tánc. Herr Paprikával csatangolunk, almabort veszünk, nézzük a kirakatokat, macaront akarunk, de nem győzöm kivárni a sort, képeslapokat keresünk, azután betérünk egy könyvesboltba, hátha akad egy jó szakácskönyv. Végül újság lesz belőle, megtetszik, sok recept, egy hiba van csak, nem tudok franciául. De kellenek a kihívások, jön velünk haza. A parkolónál Ágó, kezében zacskó, benne sok színes macaron. Ó, de jó, akkor ez sem marad ki végül.
Holnap befejező rész, a legtöbbet látogatott étterem Albengában, családfa, sambuca és persze Luca.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése