Portofino és a dolce hangulat

Mivel Portofino gyalogos elérését inkább feladtuk, így maradt a vonat busszal kombinálva. Ha már a közlekedésnél tartunk, megemlékeznék az olasz vasútról: sikerült több napon is próbára tenni, majd levontuk a következtetést. A pontosság nem szeretett fogalom, így aztán voltak néhány perces, de 3/4 órás várakozásaink is, kávé nélkül, éhesen, de próbáltuk vidáman venni az akadályokat. A Portofinót megközelítő busz viszont nagyon vicces, egy ideig nem értettük, hogy miért nem indítanak nagyobbat, ha már ennyi a kíváncsi utazó, azután rájöttünk, hogy egyszerűen nem férne el. A busz vezetője így is dudált minden kanyarnál, nehogy meglepetés érje a szemközt érkezőt.
Közlekedési percek ezennel lezárva, vissza az eredeti témához. Portofino a Ligur riviéra talán leghíresebb kisvárosa, kék öböl, klassz kikötő, színes házak, dús növényzet, a szemnek akad mit nézni. Népszerűsége érthető, bár Camoglit sem találtam kevésbé látványosnak, de valaki mindig első tud lenni. Séta közben itt már igazán érezhető a dolce vita, kávézók, éttermek elegáns vendégekkel, yachtok és sziklára kapaszkodó szállodák.

Rövid fejforgatással egybekötött séta után elindultunk megmászni az erődhöz vezető utat, egyre feljebb léptünk, a tenger kékült és egyre távolabb ért a tekintetünk. A célnál kiderült, hogy éppen fotókiállítás nézhető meg az épületben a Portofinóban járt hírességekről, nem kérdés, ez nekünk való, jegy, már bent is vagyunk. A kalandos történetű erődöt (Castello Brown) valószínűleg 1000 körül építették, de az első feljegyzések néhány évszázaddal későbbről származnak, stratégiai elhelyezkedése okán még Napóelonnak is megtetszett. Később egy angol konzul tulajdonába került, aki feleségével sokat tett az épületek megszépítéséért, majd a 60-as években a város megvásárolta az erődöt, amely azóta is Portofino tulajdona.
Nem tudom, szoktak-e bizsergést érezni, ha hatással van a meglátott táj, épület, műemlék, bármi, én bizony szoktam, lelkesedtem hát itt is nagyon, lenyűgözött a vadregényes kert (A növények a gyengéim, bevallottam már?), a kilátás, a színek, a zegzugos ház.




Maga a kiállítás is belepasszolt a hangulatomba, a fiatal Marlon Brando, Marcello Mastroianni, Stan és Pan, Kim Nowak, Greta Garbo, Sophia Loren a kikötőben sétálva, egy hajón vagy máshol, közben ráadásul végig jazz számok szóltak.



Ágó, Oszi és én még megnéztük az arborétumot is, ahol nem igazán a növények, sokkal inkább a kortárs művészek szétszórva elhelyezett szobrai, alkotásai az érdekesek. Komolyak is akadnak, szórakoztatóból azonban még többet találni, az út itt is vezet fölfelé, tehát a kilátás sem utolsó.






Azért még jutott a csapatnak egy kis dolce hangulat, Oszi elvitt minket koktélozni, előttünk a kikötő és a színes házak, kezünkben a pohár, én könnyen azonosultam. Nem volt nehéz.

Remélem, még nem unják, van még némi tartalék.