Naptár szerint

Ősz van, így egész a mai cím. Most persze már az idő is talán, lassan szeptemberre vált, mondhatom újra, hogy megyünk az őszbe, nem jó, se rossz, csak így van ez. Bennem azért nagyra nőtt hiányérzet marad, imbiszt olvasók értik, miért, azért persze próbáltam, próbálom behozni a lemaradást, hatékonyságom nem rossz, csak fogynak a napok, szóval sok beteljesületlent viszek át a következő nyárra.

Na de mielőtt szomorkásra hangolnám imbiszt, nincs súrlódás köztem és az aktuális évszak között, szőlő, bor, sütőtök, szilva, gomba és újra bor, csak hogy a fontosabbakat felsoroljam. És végre igazoltan lehet főzni a szerintem inkább őszi, téli ételeket, köztük az én töretlenül nagy kedvencemet, a marharagut. Az elmélet szépen hangzik, de azért volt már példa júliusi megvalósításra is, na de mégis jobb az egész szeptemberben, egészen pontosan a hetedik napján, nevethetnek, nem bánom, csak a hazaérkezést és a naptárt vártam meg, de indoklásnak már ez is éppen elég. Herr Paprika ráadásul hű társam ezen a területen (is), szóval tőle természetesen vidám igen érkezett a terveimre.

A mai ragu igazából egy abszolút ösztönös főzés eredménye, a chilis elnevezést azért ragasztottam rá, mert ezt emelte ki először Herr Paprika. A többi elem társítása néhol talán furcsának tűnhet, de higgyék el, végül igazán jól működtek együtt.

Chilis marharagu

60 dkg marhalábszár

2 vöröshagyma

2 gerezd fokhagyma 

2 paradicsom

1 ág rozmaring

2 sárgarépa

25 dkg gomba

4 dl száraz vörösbor

2 kis chilipaprika

fahéj

nádcukor

liszt

só

bors

olívaolaj 

A húst megmossuk, papírtörlővel felitatjuk a vizet, kb. 2 cm-es kockákra vágjuk. A répát, vörös- és fokhagymát megtisztítjuk, megpucoljuk, előbbit kis kockákra, utóbbit apróra vágjuk. A gombát megmossuk, alaposan lecsöpögtetjük, papírtörlővel felitatjuk a maradék folyadékot, majd felszeleteljük. A paradicsomokat megmossuk, lecsöpögtetjük, kockákra vágjuk, szárrésztől megszabadulunk. A chilipaprikákat ugyancsak mossuk, szárítjuk, majd vékonyan felszeleteljük, aki kevésbé csípősen szeretné, a magoktól megszabadulhat. Rozmaringág, víz, szárítás, majd lecsipkedjük a leveleket, kicsit összevágjuk.

Egy magasabb falú serpenyőben vagy öntöttvas edényben felforrósítunk 2-3 ek olajat, rádobjuk a hagymakockákat, pirítjuk üvegesedésig. Ha a hagyma megfelelőnek ítéltetik, következhet a marhahús, néhány percig pirítjuk, majd szórunk az edénybe 1 ek lisztet, átkeverjük, azután óvatosan adagolni kezdjük a bort. Só, bors, chili, répa, paradicsom, rozmaring, csipet fahéj, 1 tk nádcukor, keverés, majd az egészet lefedjük, hagyjuk alacsony fokozaton puhulni a húst. 

Ha már kezdenek puhának tűnni a húskockák, jöhet a gomba, keverés, majd az ragut készre főzzük, a végén kerüljön le a fedő, hogy szépen besűrűsödjön, és kóstoljunk is, ha bármi hiányozna, most lehet pótolni. Tányér, mellé mondjuk lepény, pita, készen is vagyunk.

Már most kijelentem, lesz még újrázás a következő hetekben, hónapokban, és akkor majd nem csak a naptár hozza meg a kedvemet, vagy teszek úgy, mintha így lett volna. Azért az első hely továbbra is a narancsos variációé, a sarkában vagyok, de beérni még nem sikerült.

 

Csoportmunka

Koccintós szombat, már délelőtt a vacsorára gondolunk, maradunk, megyünk, főzünk, vagy rendelünk, növekvő tanácstalanság. Éva aztán megold, előkerül a borjú a hűtőből, akkor a maradunk, főzünk, eszünk verziót választjuk. Legyen borjúbécsi. De mi lenne, ha polentáznánk, veti fel Herr Paprika. Jó, de ez így összeférhetetlen, módosítsunk. Bécsi távozik, borjú marad, és persze a polenta is. Gondolkozunk. Kertben ott a rozmaring, a ládában nő zsálya is, pincéből hozunk bort, kosárból veszünk ki fokhagymát, sütünk, felöntünk, dobunk, lefedünk, várunk, várunk, majd a végeredményt teszteljük, persze akkor már úgyis mindegy, mindenki éhes, szóval megesszük, nincs kérdés. Jó lesz? Jó lesz.

Herr Paprika a gombás polentát főzte szokásos kedvvel és alapossággal, Éva pedig a borjút készítette a vázlatok alapján. Én voltam az elméleti személy, a kukta, a rozmaringszedő és a fokhagymavágó. Közben jöttünk, aztán mentünk, leültünk, felálltunk, kimentünk, bejöttünk, szagoltunk, elképzeltünk, poharat emeltünk, vártunk. Azután elkészültünk, kikapcsoltunk, tálaltunk, kóstoltunk, értékeltünk, koccintottunk, beszéltünk, ismételtünk, a polenta meg majdnem teljesen elfogyott. Itt a vége, főzünk.

Zsályás-rozmaringos borjú gombás polentával

50-60 dkg borjúkaraj

2 ág rozmaring

1 marék zsályalevél

4-5 gerezd fokhagyma

2 dl száraz fehérbor

olívaolaj

11 dkg kukoricadara

1 marék vegyes szárított gomba (lehetőleg vargányával)

8 dl tej

vaj

só

bors

A borjúkarajt alaposan megmossuk, papírtörlővel felitatjuk a vizet, majd kb. 1 cm-es vastagságúra szeleteljük. A fokhagymagerezdeket megpucoljuk, hosszában felezzük, a fűszernövényeket megmossuk, alaposan lecsöpögtetjük. Egy magasabb falú serpenyőben felforrósítunk kb. két evőkanál olívaolajat, majd 2-2 percig sütjük a hússzeletek mindkét oldalát. A serpenyőbe öntjük a fehérbort, beledobjuk a kettévágott fokhagymagerezdeket, a rozmaringágakat és a zsályaleveleket, frissen őrölt bors, kevés só, majd lefedjük. Közepes lángon addig pároljuk a borjút, amíg teljesen megpuhul.

A polenta a szokásos módon készül, de azért röviden. A gombákat egy mélyebb edénybe rakjuk, felöntjük két deci forró vízzel, lefedjük, 10-15 percig állni hagyjuk. A tejet egy mélyebb serpenyőbe öntjük, felforraljuk, beleszórjuk a kukoricadarát, átkeverjük, majd szűrőn át beleöntjük a gomba levét is. Levesszük a hőmérsékletet, adunk a polentához egy kevés sót, majd úgy 15-20 percig főzzük, közben nem felejtünk el keverni. A folyamat végéhez közeledve kerüljön a serpenyőbe a beáztatott gomba is, és miután késznek nyilványítjuk a polentát, keverjünk hozzá úgy öt dekányi vajat.

Tányér, polenta, borjú, készen vagyunk.

Asztal még tányérok, villák, kések, szalvéták, poharak és emberek nélkül. A mécsesek meggyújtását én vállaltam, és mondhatom, kinevettek a sajátos gyufagyújtási módszerem és a kivitelezés miatt. De látják, ugye? Mindegyik ég. Na jó, a legutolsónál kudarcot vallottam, de az úgyse látszik...

Nyárutánzó

A hétvége szeptemberi júliusát úgy éltem meg, mintha ráírták volna a nevem egy borítékra, és abban elküldték volna nekem, ha már a másfél láb miatt a nyár most leginkább elmaradt, legalább utólag legyen egy érzés, ha pót is, de majdnem igazi. Köszöntem, örültem, átvettem. Igazából persze nem én voltam a főszerepben, még Herr Paprika elnyúló születésnapját ünnepeltük a szülőkkel, volt szüreti fesztivál, bor, pálinka, esti főzés, teraszon vacsora, sok beszéd, sok nap, kert, Grafit, szabadstrand. Most itt néhány részlet.

Szombaton Agárdi Szüret (itt még képek), családi felvezető programként kiváló volt, a pálinkafőzdében már jártunk, a helyi borászokat azonban nem igazán ismerjük, hát itt volt a lehetőség. Napsütés, jó hangulat, nem volt belépő és tömeg, kóstoltunk viszont jó borokat, murcit és pálinkát is persze, megettem életem eddigi legjobb kenyérlángosát, puha tészta, sok tejföl és sajt, fokhagyma, hagymás szalonna és elmaradt fotó. Pontytepertő házi ketchuppal és harcsa halászlé, de mielőtt becsülni kezdik a mérhetetlen étvágyamat, elárulom, négyen ettünk minden adagot.  Ültünk, beszéltünk, ettünk, koccintottunk, telt az idő, de milyen jól.

Este főzés, összerakott ötletek után borjúszeletek sültek, azután párolódtak borban, mellettük zsálya, rozmaring és néhány gerezd fokhagyma, Herr Paprika pedig a születésnapi vacsorájára erdei gombás polentát főzött, mert szereti töretlenül. Mi nem kevésbé. A megmaradt miniatűr adagot sikerült fotóra menteni, ha valami nem húzza a számítást keresztbe, akkor láthatják még imbiszen. Az este amúgy igazán vidám hangulatban zajlott, sokáig a teraszon ülve, és ugyan a sötétségben már megéreztük a szeptemberi hűvösséget, viszont a szúnyogok lezárták már a szezont, hát így rendben a valamit valamiért. 

Másnap reggel tojás, kalács, Éva baracklekvárja, ki az álmosabb két kávé után, én próbálom sétával lemozogni a lehúzó erőt a kertben. Hirtelen felbukkanó macskák, a magról nevelt, aztán elajándékozott chilik hatalmasra nőttek, a cukkini még nem unta el, pirulásra váró zöld paradicsomok, kevés sárguló levél és megnyugtatóan sok virág. Lassul az ősz, vagy nyúlik a nyár.

Ha már szeret az idő, akkor úszni kell, de nem mindenki gondolkodik így, a strand bizony zárva, hát akkor tovább, szabad szakasz, sok horgász, néhány napozó, kis ráhatás után azért már a vízben, hideg, hideg, tempó, két oldalt a nádast látom, már nem fázom, mégis jó volt lemerészkedni a csúszós lépcsőn. Azután fekvés a nap alatt, jön a szín és a D-vitamin, a parton két vidám kutya, egyik a vízben, figyel mindenki, a horgász, a napozó, az úszó, de hogy jön majd ki a négylábú, végül gazda, nyakörves segítség, rázkódik a bunda, repül a víz. Mi nappal töltve indulunk vissza, és még mindig történik valami jó, megsülnek a szomszédtól kapott keszegek. Terasz, eszünk, miért is nem tudom visszatekerni a napokat.

Kéklik

Az áfonya volt a vacsora harmadik főszereplője (előző részek itt és itt), ami valahogy mindig beköszöntött a lengyel hét alatt, piaci ládában, gofri tetején, lekvárban, gyümölcsleves dobozban, pékség pultjában és még vodkában is. Lengyelország áfonyában nagyhatalom, nincs semmi kétség. Kékből volt úton meg útfélen, de találkoztunk azért vörössel is, és nem felejtettünk el hozni egy üveggel, hogy majd egy szelesebb, jegesebb este megegyük mondjuk néhány szelet kacsamellhez.

Az utazás most már csak képekben, sorokban és a fejemben él, de az áfonya nem tűnt el végleg, a piaci szemle alatt nehéz lett volna nem észrevenni, az árát ugyancsak, de mikor legyen az ember nagyvonalú, ha nem Herr Paprika születésnapján. Indokot megtaláltam, még csak győzködnöm sem kellett magam, megközelítettem egy áfonyahalmot, kértem fél kilót, aztán gyorsan csökkentettem 40 dekára, a mínusz tízzel előre is megnyugtattam a lelkiismeretemet, és már könnyedén engedtem át a fejemen a fizetendő összeget. Egy kis ugrás a történet végére, azt hiszem, megérte kalandorkodni, Herr Paprika ugyanis vidáman desszertezett, sőt, később még többször lelkesen emlegette az áfonyát, én pedig hivatalosan felmentett költekezőnek éreztem magam.

Maga a desszert kifejezetten egyszerű mutatvány, nem is volt más tervem, csak egy fehér, kevéssé édes krém, mellé pedig egy áfonyás szósz és néhány szem friss gyümölcs. A piacon sikerült házi krémtúrót vennem, ami meglehetősen sima volt, ennek hiányában krémsajtot és nagyobb arányban joghurtot javaslok, vagy esetleg alaposan átdolgozott túrót.

Akkor áfonyázunk.

Áfonyás desszert

40 dkg házi krémtúró (krémsajt)

1,5 dl görög joghurt (vagy valamilyen zsíros, sűrű joghurt)

1 tasak zselatin fix (esetleg növelhető a mennyiség, ha abszolút szilárdat szeretnénk)

40 dkg áfonya

fél deci száraz vörösbor

méz

balzsamecet

A krémtúrót a joghurttal alaposan simára keverjük, majd adunk hozzá annyi mézet, amennyit szeretnénk, újabb keverés, kóstolás, ha szükséges, még javítunk az édességen. A zselatinport adagonként a krémhez keverjük, közben folyton mozog a csuklónk, nem vágyunk csomókra. Ha elkészültünk, kisebb formákba adagoljuk a végeredményt, ha szeretnénk később a tányérra borítani, akkor javaslom a szilikonból készült változatokat. A kiadagolt krémet hűtőbe rakjuk, legalább 3-4 órára.

Az áfonyákat óvatosan megmossuk, papírtörlőn hagyjuk egy kicsit száradni, majd úgy 15-20 szemet félrerakunk a tálaláshoz. A többieket egy kisebb edénybe rakjuk, adunk hozzájuk egy kevés mézet, fél deci száraz vörösbort, kedv szerint 2-3 teáskanál balzsamecetet, majd alacsony hőmérsékleten főzni kezdjük. Addig hagyjuk a tűzhelyen, amíg az áfonyák összeesnek, a vörösboros lé pedig szépen besűrűsödik. Fújunk, kóstolunk, ha bármi hiányozna, most lehet pótolni. 

Akkor más már nincs is hátra, fehér krém marad a helyén, vagy óvatosan meglazítva a szélét tányérra borul, a tetőre vagy mellé vörösboros áfonya kerül, és néhány szem friss áfonya a félrerakott adagból. Kiskanál.

Itt a vége a szeptemberi születésnapnak, és részemről a hétnek is, vidám napokat mindenkinek, imbisz hétfőn jelentkezik, ha minden úgy és nem máshogy. 

(Zárójelben pedig egy egyáltalán nem ide illő programjavaslat, de nem tudom megállni, 22-én kezdődik a 16. Szemrevaló filmfesztivál, új német filmek és Bruno Ganz születésnapja alkalmából a Berlin felett az ég. Jegyek 100 forintért már kaphatók a Művészben és az Örökmozgóban, és ez nem tréfa.)

Második kör

Tovább vacsorázunk tehát, a fügés rizottó után következik a hosszú nevű második fogás, de az elnevezés ne riasszon el senkit, minden elem könnyen elkészíthető. Ha nem, akkor nyugodtan szidalmazzanak, néhány teremburáját jól fogok viselni. Amikor tervezgettem az estét, magam is viccesnek találtam, hogy először a kacsamell jutott eszembe főételként, de imbiszt olvasók ismerik mérhetetlen szimpátiám iránta, a nyár egyébként is kimaradt az ismert lábügyi okok miatt, szóval megállapítottam, az alkalom kiváló, kerüljön csak a születésnapos asztalra. A piacon újabb megerősítést kaptam, amikor a hentespultban megpillantottam a formás, kicsi kacsamelleket, nem haboztam, rámutattam, és nyilván eggyel többet vettem a kelleténél, tudják, követem az inkább többet szabályt, nehogy valaki éhes maradjon, amire főzési praxisom során még nem nagyon volt példa. Legalábbis nem emlékszem. A gyümölcsös társítás néhány piaci kör után körtékben oldódott meg, azt pedig már reggel elgondoltam, hogy gersli lesz a befejező elem, polenta gyakran előfordult már, ettük tojásos tésztával, kuszkusszal, csicsókapürével, lencsével, de gerslivel még soha, hát tettünk egy próbát. 

Főzni egyébként nagyon jó volt, először álltam a konyhában hosszú idő óta ilyen sokat, és nem nem meglepő módon élveztem. Vacsorákra készülni amúgy is remek dolog, a kiesett hónapok után egy fokozattal még inkább, elképzelni, rágondolni, vásárolni, megvalósítani, tálalni, koccintani, aztán kóstolni, figyelni, és örülni, ha olyan, nemcsak nekem, de a többieknek is. Másokra főzni jó. Ágó, Herr Paprika és Oszi is repetázott, én meg kicsit fényesedő tekintettel kortyoltam a borom.

Itt a vége, sütünk, főzünk.

Sült kacsamell gyömbéres-vaníliás körtével, mandulás gerslivel

4 fél kacsamell (kb. 20-25 dkg-osak) 

argentin fűszerkeverék (választható)

só

5 érett körte

1 rúd vanília

friss gyömbér (3-4 cm)

méz

30 dkg gersli

10 dkg hámozott mandula

olaj

A körtéket meghámozzuk, negyedeljük, a magházat kivesszük, majd a negyedeket kisebb darabokra vágjuk, egy közepes méretű edénybe rakjuk. A gyömbért meghámozzuk, lereszeljük, a körtéhez adjuk. A vaníliarudat hosszában felvágjuk, késsel kikaparjuk a fekete belsejét, kerülhet a többiekhez. Egy csipet só és egy teáskanál méz, egy deci víz, lefedve addig főzzük, amíg a körték megpuhulnak, összeesnek. Ha szükséges, közben pótoljuk a vizet, a végén legyen egy kis sűrű leve. Ha elkészültünk, szokás szerint kóstolunk, bármi hiányozna, most lehet pótolni.

A gerslit kevés olajon megpirítjuk, majd felöntjük dupla mennyiségű vízzel, sózzuk, puhára főzzük. A mandulát megpirítjuk egy száraz serpenyőben, várunk, amíg kihűl, majd mozsárban összetörjük.

A kacsamellek a szokásos módon készültek, de azért röviden. Alaposan megmossuk, papírtörlővel felitatjuk a vizet, a bőrt bekockázzuk, majd bedörzsöljük a fűszerkeverékkel (kakukkfű, rozmaring, majoranna, oregánó, zsálya, menta, citromfű). Természetesen ez aztán tényleg nem kötelező, használhatnak bármi mást, szecsuáni vagy más borskeveréket, és így tovább. A sütőt előmelegítjük 170 fokra. Felforrósítunk egy száraz serpenyőt, majd sütjük a kacsamelleket  először bőrös felükkel lefelé 3 percig, majd fordítunk és újabb 2 perc, meghintjük egy kevés sóval, azután a húst 8-10 percre a sütőbe rakjuk. Ha letelt az idő, kivesszük, pihentetjük egy kicsit, majd vékonyan felszeleteljük. Tányérra gersli, rá összetört mandula, néhány szelet kacsamell, végül gyömbéres-vaníliás körte. És persze bor.

Holnap egy kis édes, a gyümölcsös vonal azért marad, desszertre váltunk. 

Szeptemberi születésnap

Az utazás hete ugyan véget ért, de ma újabb sorozat kezdődik, ugyanis szombaton ünnepeltük Herr Paprika születésnapját, köszöntéshez pedig vacsora is jár, mi legalábbis így döntöttünk, az ünnepelt kérte, én megígértem. Ma megismerhetik az előételt, holnap beköszön a második fejezet, végül jön a desszert, amin még ott volt a lengyel hangulat. 

Mielőtt receptbe kezdenék, egy rövid beszámoló az előkészületekről. Szombat reggel, kosár a kézbe, táska a vállra, a lábtörés óta ez az első indulás a piacra egyedül. Az út nem hosszú, viszont kétszer lassabban fogy el, mint májusban, de nincs ezzel baj, folyton koncentrálok a járásra, most még talán, biztosan felülírhatók a fejemben ragadt mozdulatok, és ha hasonlítani akarok a régi önmagamra, akkor bizony lassú vagyok. A piac még mindig olyan telített szombatonként, csak egy a vicces, kimaradt a nyár, most már szilva van, körte és sütőtök, de ettől függetlenedve minden ugyanott és ugyanúgy. Kicsit, bevallom, óvatoskodva közlekedem, nincs aki elkapjon, persze csak el kell hinni, nem történhet semmi kritikus, és próbálom is, de azért kitágult pupillákkal figyelek minden szembejövőt. A vásárlás amolyan félig spontán módon zajlik, voltak előzetes vázlatok, aztán amit látok, azzal módosulnak az ötletek. Fügét nagyon szerettem volna, idén még nem találkoztunk, de most szerencsém volt, Edit leírását követve az emeleten megtalálom a bácsit, örülök, a fóti fügék meg jönnek velem. Egy másik szint, másik bolt, van kecskesajt, akkor eldőlt minden, rizottót eszünk.

Jön a recept.
      

Fügés-kecskesajtos rizottó

20 dkg arborio rizs

7-8 dl zöldségalaplé

5 dkg natúr krémsajt

1 kis vöröshagyma

1 dl száraz fehérbor

5 dkg vaj

10 dkg lágy kecskesajt

6 szem füge

A hagymát megpucoljuk, apróra vágjuk, az alaplevet felforrósítjuk. Egy közepes méretű edényben vagy egy magas falú serpenyőben felolvasztjuk a vaj felét, rádobjuk a hagymakockákat, pirítjuk üvegesedésig. Ha megfelelőnek ítéljük a helyzetet, kerülhet a serpenyőbe a rizs, 2-3 percig kevergetve pirítjuk, majd felöntjük a borral, hagyjuk elpárologni az alkoholt, és amikor a rizs már felszívta a folyadékot, elkezdjük adagolni az alaplevet, közben időnként keverünk. A folyamat végén ellenőrizzük a rizs állagát, legyen puha, de ne főzzük szét semmiképp. Ha késznek tekinthető, a rizottóba keverjük a maradék vajat és a natúr krémsajtot, majd szokás szerint kóstolunk, ha bármi hiányozna, most lehet pótolni.

A rizottót tányérokba adagoljuk, reszelünk a tetejére a lágy kecskesajtból, végül ültetünk rá néhányat az előzetesen megmosott, cikkekre vágott fügéből. Villa és egy pohár fehérbor, készen is vagyunk.

Rizottó bevált, füge még mindig olyan jó, ahogy emlékeztem rá, mellé nagyon szép bort ittunk, Osziék hozták az ünnepeltnek, ez volt a kezdet. Folytatás következik a második résszel.

Malbork

Ma tehát befejeződnek az utazós napok, ha bánják, ha nem, de előtte még Malbork (képek még itt), ami a hét egyik nagy meglepetése volt. Próbáltam indulás előtt tölteni a fejembe az információkat, de főleg Gdanskra és a tengerre koncentráltam, egyebekre nem akadt szufla. Ágó aztán mindig emlegette Malborkot, megyünk majd, csütörtök vagy péntek, csak süssön a nap, én pedig lelkesen bólogattam, lesz egy vár, jó, de igazán nem tudtam elképzelni, így nem is számítottam semmire. Amikor aztán megérkeztünk, és a hídról a szemem elé került Malbork, kissé meglepődtem, valami kezdett körvonalazódni, de ezeket a méreteket képtelenség elgondolni, nekem nem sikerült.

A vöröstéglás lovagvár hatalmas építmény, még a 13. század végén kezdték építeni, majd elkészülte után a későbbi századokban még tovább bővítették, mígnem a 17. században svéd megszállás alá került, és az állapota nagyon leromlott. Következett egy hosszú helyreállítás, de a jó időszak csak a világháborúkig tartott, 1945-ben súlyos károkat szenvedett a vár. A lengyelek később egy bizottságot hoztak létre, amely a felújítási munkálatokat felügyelte, ma Malbork remek állapotban van, egyre több helyiséget nyitnak meg benne, 2000 óta pedig az Unesco Kulturális Világörökségek listáján szerepel. A hangulatról nem tudnék jobbat írni, ezért egy rövidke idézet Bács Gyulától, aki a Panoráma útikönyvek lengyelországi kötetének szerzője: "Malbork a lengyelországi úticélok sorában előkelő helyet elfoglaló, szinte kötelezőnek minősülő látnivaló. Valóban, a Nogat partján emelkedő hatalmas lovagrendi várnak, a Német Lovagrend fő fészkének, központjának megtekintése nem mindennapi élmény: ha nem áll módunkban, hogy Warmiát vagy a Visztula vidékét kedvünkre bekalandozzuk, pusztán Malbork alapján és Sienkiewicz Keresztes lovagok c. romantikus regényéből meggyőző képet kapunk a fekete keresztes lovagrend hatalmából."

És akkor néhány gyakorlati tanács: éhesen, szomjasan ne vállalkozzanak a látogatásra, a túra gyorsaknak is legalább két, két és fél óráig tart (mi még tovább kalandoztunk bent), viszont elől akad jó néhány sátor, bigos, sült kolbász, egyebek, szóval egyenek mindenképp. A jegy mellé lehet kérni audio guide-ot, ami igen hasznos, minden pontnál (ha jól emlékszem, 45 van) szépen elmeséli a tudnivalókat, lehet saját ritmusban haladni, közben nézelődni, fotózni, mindenképpen ajánlom. Persze azért vicces, ahogy a társak sokszor jelbeszédet alkalmazva kommunikálnak egymással, mutogattunk mi is sokszor, és hát néhány fülhallgató már túl volt a fénykorán, szépen elálltak a fültől, a viselőjük pedig konkrétan Mickey egérre emlékeztetett, de hogy ki, azt azért nem árulom el.

A várban számtalan terem látogatható, különböző kiállítások, lakószobák, műtárgyak, bútorok, csodálatos üvegablakok, fotók a lerombolt Malborkról és a felújítás fázisairól, és ami mindenképpen idetartozik, egy teljesen berendezett lovagi konyha is megnézhető, miközben meghallgathatjuk, hogyan is étkeztek akkoriban, mikor böjtöltek, hányféle sört ittak, és így tovább. Amikor elhagytuk az utolsó pontot, a lábam éppen fájt, a fejem megtelt, de mégis bennem volt az a jól ismert kedvelt érzés, értik ugye? Utána persze kötelező leülni és hidratálni, aztán ha szerencsénk van, a hídról remek képeket készíthetünk ahogy megy le a Nap.

Itt a vége, remélem, találtak azért valami érdekeset az elmúlt napokban, és köszönöm, ha bírták. Imbisz visszatér a normális működéshez, mert főztem ám, a hétvégén előre megünnepeltük a blog rovattulajdonosát, Herr Paprikát, akinek éppen ma van a születésnapja, tehát este még összeütjük a poharat.

Hosszú móló, sok vitorla

Gdansk, ahogy már említettem, Sopottal és Gdyniával alkotja a Hármasvárost, ma tehát a két kisebb tagról lesz szó, szóval még mindig tenger, ha nem bánják (képeket még itt találnak).

Sopotról először magam is megállapítottam, hogy igen, meglehetősen vicces a neve, persze a lengyelek nem éreznek itt semmi kétértelműséget, aztán megtudtam, hogy minden évben itt zajlik az ország legnevesebb dalfesztiválja (a gdanski Borostyán Múzeumban láttam is egy fotót, ahogy Elton John átveszi a díjat Lech Walesától, nagy mosoly, a díjban persze borostyán lapul), és hogy itt van a leghosszabb lengyelországi móló. Szeretem a zenét, de bevallom, azért a második információ jobban izgalomba hozott.  

Sopot egyébként pontosan olyan volt, ahogy elképzeltem, kellemes, gondtalannak tűnő tengerparti város, régi villákkal, elegáns szállodákkal, lassan sétáló emberekkel. Mi is hamar átvettük a ritmust, főleg a mólóhoz érve, ami valóban messze nyúlik a vízen, fehér korlát és fehér padok, oldalt a kikötő, szemben a tenger, fúj a szél, azt képzelem, mindig, az egész hely hatékonyabb minden fájdaloműző tablettánál. A nagyvonalú séta után végre megkóstoltam az édességet, amit Ágó annyit emlegetett ábrándos arccal. Frissen sült gofri, rengeteg áfonyás szósszal, a tejszínhabról lelkiismeret végett lemondtam, de így is beépült minden falat. És de jó volt.

Gdyniában is főleg a tengerre koncentráltunk, de valamiért azért még érdemes meglátogatni a várost, a főleg az 1930-as években épült sok modern ház miatt, amelyekhez külön építészeti útvonalakat állítottak össze, ha beszerezzük a füzetet, már csak a vonalakat kell követni és a fejet forgatni. Gdyniában egyébként kétszer is jártunk, először megnéztük a lengyelek hosszú évtizedekig szolgálatban lévő vitorlás hajóját, a Pomorzát, ami még egy lánynak is kifejezetten érdekes élmény volt, aztán tettünk egy kört egy kisebb hajóval a hatalmas kikötőben, ami már csak azért is emlékezetben marad, mert ilyen méretekkel ritkán találkozik az ember, azaz én, a tengeren. A második látogatás a visszautazás előtti napon zajlott, ahogy szokták mondani, szikrázó napsütésben, rengeteg vitorlás között, ugyanis éppen elcsíptük a kulturális regatta itteni négynapos rendezvényét. A kikötőben tehát emberek nagy csapatokban és lehetőleg tengerészes felszerelésben, számtalan csodálatos és elképesztően nagy vitorlás, sátrak, sörök, füstölt hal, mindenféle jó és persze igazi tengerészek. 

Gdyniában a kikötő közelében egymás mellett sorakoznak az étkezdék, kis épület, nagy terasz és sült hal minden mennyiségben, nyilván ettünk mi is, kíváncsi alkat lévén kipróbáltam a bretagne-i babot is, ami egy amolyan egytálétel sok kolbásszal, hogy aztán megállapítsam, Oszinak igaza volt, én bizony még éhes vagyok, és megegyek végül egy hatalmas nyelvhalat, nem kevés surówkával. Mindenki mosolyogva figyelt, nem mondom, kihívást jelentett, hogy üres legyen az a tányér, de éreztem, nincs választásom. A második alkalommal már óvatosabb voltam, utána még a közeli strandon is mertem mutatkozni, sok nevetés, futás a tengerbe, na jó, most lódítottam, vicces képek, aztán indulás vissza.

Hétfőn (vagy kedden) jön a befejező rész, utána ígérem, minden visszatér normál üzemmódba. Mindenkinek jó hétvégét, élvezzék a szeptemberi nyarat, csináljanak valamit vagy semmit, mi ünneplünk a tervek szerint.

Go to Hel!

A szerintem szellemes címet nagy bánatomra nem én találtam ki, hanem a Hel-félsziget turisztikai kampányáért felelős ötletelők, most pedig erre a bejegyzésre szemtelenül kölcsönveszem. Talán nem bánják.

Ma tehát tenger, és akik ismernek, tudják, szilárdan rajongok iránta, ahogyan nyilván sokan még, de ez az én örömöm, szabadságom, elengedésem, mosolyom, ami mindig ugyanolyan jó és tarthatna tovább. Északi vízzel így még nem volt dolgom, Ágóék mondogatták is, más lesz az érzés, majd meglátom a hosszan elnyúló homokkal fedett partot, és szeretni fogom. Nem tévedtek, ezentúl nemcsak a déli emlékek után vágyódom majd, hanem a Balti-tengerhez is. Talán több a lelkendezésből mára a kelleténél, de most már így marad.

És akkor Hel (további képek még itt). A félsziget egy egészen érdekes formájú képződmény, 34 km hosszú, van, ahol 3 km, de néhol csak 300 méter széles. Képzeljék el: balra nézek, tenger, jobbra nézek, tenger, tréfás pillanat. A keskeny földnyelven kisebb-nagyobb városkák, üdülőhelyek, így nyár végén amolyan békebeli hangulat. Amikor meglátom az első strandot, a homokot, a kis lábtartós kabinokban üldögélő, napozó nyaralókat, egészen filmszerű a látvány. Azután le a szandál, lábak a homokban, egyensúlyozás, nekem ez külön kihívás, a bokatöréssel ez is megbomlott, ilyen környezetben azért könnyű edzeni, szóval előre, vissza és irány a víz.

Máshol hosszú móló, lámpasor, sirályok hada, lehet messzire nézni, tudják, az nekem jól megy. Helen (ami egy város is a félszigeten) aztán hosszabb ideig maradunk, forró céklalevest iszunk, halat eszünk, látványos mennyiségű surówkát kapunk, benne apróra vágott káposzta, reszelt sárgarépa egy kis mazsolával, Herr Paprika pedig örül, mert egy újabb ismeretlen sört sikerül felfedeznie. 

Hel jó hangulatú hely, de nem csupán a tengerpart miatt, klasszak a régi házak, a sok vendéglő, könnyű csak ellenni benne. Amit viszont még mindenképpen ajánlok szívből, ha ellátogatnának, az a fókárium, ahol a Balti-tenger partjain betegen, sérülten megtalált fókákat gyógyítják, erősítik fel, hogy jó esetben újra visszatérhessenek természetes környezetükbe. A belépő, higgyék el, 140 forint, amiért ha jókor érkezünk, egy nagyon kedvesen zajló etetést is végignézhetünk, a fókák lelkes és mókás mutatványaival fűszerezve, a lengyelesek pedig egy alapos beszámolót is meghallgathatnak. Emellett azzal is szembesülhetünk, milyen károkat okoz a rengeteg szemét, és mennyire lassan bomlik le mondjuk egy elejtett műanyag palack. 

Itt a vége, go to Hel, mi mást is írhatnék. Remélem, bírják még, és nem bánják a recept nélküli napokat, mert tovább is van. Mondjam még?

Gdansk másodszor: eszünk

A tegnapi városnézés után ma tehát végre imbisz fellélegzik, mert nem lesznek újabb házak, hajók és egyebek, az asztalra koncentrálunk. De csak egy ideig. Írtam már a lengyel konyháról korábban, az akkori benyomásaim mit sem változtak, a levesek kiválóak, a bigos nyáron is jó, a pierogra nem tudok ráunni, és boltba járni igazán remek, mert csak lassan laposodik a pénztárcánk. Következzenek most tehát a Gdanskban szerzett élmények (a hét összes eszem-iszom képe itt), mert lesz még szó evésről, de akkor máshová megyünk.

Reggelente a sarki boltban vásároltunk, hogy utána mindig ugyanazt a játékot játszuk el. Mennyi is mondjuk 10 dkg pástétom zlotyban és forintban? Na és ha otthon venném? Viccesen elszomorító eredmények, szóval ugyanakkora összegből a magyar szatyor sokkal üresebb marad. Azután alkalmanként megettünk egy rózsalekváros fánkot, és átugrottunk a miérteken. 

Gdanskban bárhol könnyű jól és olcsón megebédelni, de a kedvenc a tejbár, ami egészen hihetetlen módon a város sétálóutcájában egy régi házban van, kint terasz, bent emelet és céklaleves 280 forintért. A tejbár egy közismert és szerintem a legtöbb városban megtalálható lengyel étkezde, házias konyha, reggeli, ebéd és jajj de szeretnék ilyet itthon is árak. Táblán a napi ételek, tálca a kézbe, de nehéz választani, és nem csak azért, mert minden lengyelül szerepel, szerencsére Oszi fordít, kérdez és magyaráz, igazából így neki a legnehezebb dönteni. Az első képen csülök és surówka (póréhagyma és káposzta, apróra vágva, reszelve, ízesítve), Herr Paprika egyik ebédje. Én persze először bigost ettem, és hát most nevethetnek, fél 12-kor. No nem éjfél előtt. Legközelebb káposztás, gombás pierog, előtte zurek, Herr Paprika előtt zurek, utána hússal töltött krumpligombóc. Kellett az energia, néha fújt a szél. 

Ettünk persze halat is, ha már a tengernél, akkor ez igazán természetes, tőkehal, laposhal, nyelvhal, lazac és balti-tengeri fajta, amit nem sikerült lefordítanunk, szinte mindenütt. Valamilyen vékony lisztes bunda, hirtelen sütés, mellé sült burgonya és surówka mindenféle formában. De a halakra még visszatérek a víz mellett.

Az egyik legjobb ebédet egy pierogra specializálódott étteremben ettük, az étlapon úgy tizenöt különböző típus szerepelt, a hagyományos húsos, orosz, káposztás mellett számomra sok újdonság, borjúhúsos, lazacos, Oszi örömére édes és gyümölcsös, de még véres hurkával töltött is, amit Herr Paprika nyilván kipróbált. Volt lehetőség négy különböző pierogból összeállítani a tányért, született tehát négyféle kombináció, és egy jegyzet, hogy könnyebb legyen Oszinak a rendelés:

 Az én tányéromon erdei gombás, vadhúsos, egy húsból, mogyoróból és mazsolából álló töltelékkel töltött, és egy kásával, füstölt szalonnával töltött. Itt látható az első és a harmadik:

Volt még nagyon jó, nem dokumentált lengyel máj, karamellizált hagymával, almával sütve, amiért hálám Herr Paprikáé, mert ő választott, placki (burgonyás lepény) fokhagymás tejföllel, nem igazán fotogén céklaleves pohárban, és a városban mindenhol kapható, hosszú és még hosszabb gombás melegszendvics, amiről ugyan van fotó, az egyik végét Herr Paprika eszi, a másikat én, de ezt inkább most nem tenném közzé.

Mi más is jöhetne a végén, ittunk is persze, voltak új sörök, új vodkák és a jól ismert veszett kutya. Na zdrowie!

Folytatás holnap, irány a tenger.

 

Gdansk először

Újra itt, de azért imbisz még nem tér vissza a megszokott napokhoz, éppen elég, hogy én nem tehettem mást, szóval a héten utazás, a címből már kitalálták, gondolom, lengyel élmények következnek, lesznek városi történések, félsziget és tenger, hosszú móló, számtalan vitorla, fókák, tejbár, áfonya és persze vodka is. Ha megpróbálnám röviden, akkor kaptam egy remek és sűrű hetet, ami a három hónapos ingerhiány után még jobban belém épült, azt hiszem, és ha kíváncsiak, a lábam egészen jól vizsgázott, mondhatni, bejárattam, voltak persze lépcsős vészhelyzetek, rugózás egy helyben, de ahogy mondják: teher és a pálma, aztán októberben majd minden kiderül.

Ma Gdansk (képek még itt), ami négyünk utazásának csomópontja volt, nem akartunk vándorolni, már csak miattam sem, ezért Oszi próbált egy olyan célt választani, ahonnan minden könnyen megközelíthető. Először azért Gdanskot kellett, ezer kilométer, nem mondom, hogy nem sűrűsödtek bennem a félelmek indulás előtt, de aztán minden könnyebb volt a vártnál, a lábam meg néha felbukkant az első két utas között. Megérkezni de jó volt, ott is nagy meleg, lakásban gyorsan lekerülnek a csomagok, te itt alszol, én meg itt, irány a város, éppen valami fesztivál zajlik, szól a zene, megiszom az első lengyel sört.  Mosoly és bennem egyebek, de nem akarok érzelgősen írogatni. Séta, mindenhol emberek, Gdansk pedig először mutatja meg magát. Ha azt mondom, szép város, igaz lenne, de nem árulna el sokat. Gdansk nekem leginkább nagyon jó hangulatot adott, könnyen átvettem a ritmusát, szerettem az utcákat, a házakat, az egységes belvárost, hogy lehetett múzeumba járni, lehetett csak semmit csinálni, és persze jókat enni, de erről majd egy másik részben.

Gdansk története hosszú és meglehetősen fordulatos, egyetlen bejegyzésbe nehezen lehetne beszorítani, ezért nem is próbálkozom, csak néhány fontos pont következik. Balti-tengeri kikötő, kereskedelmi központ, a Hármasváros legnagyobbika (a két társ Sopot és Gdynia, róluk lesz még szó a következő napokban). Igazi Hanza-város, amely gyönyörű belvárossal rendelkezett, amíg a II. világháborúban szinte teljesen meg nem semmisítették. Szembesülni az akkori fotókkal egészen megdöbbentő volt, egyes területek 90%-a vált semmivé, befejeződött a háború, és dönteni kellett, merre is tovább. Az akkori városatyák a helyreállításra szavaztak, így újjáépültek a régi házak, megmaradt a városkép, és ma már első pillantásra semmi sem árulkodik a múltról. Éppen ezért csak sétálni is remek, forog a fej, tekintet sokszor a magasban, és nehéz megállni, hogy a Dluga utcán ne álljunk meg fényképezni minden ház előtt (közben elképzelni, igen, léteznek emberek, akik ide jönnek haza). Ha megunnánk a sétát, amit szerintem nem lehet, még az én hendikepes lábammal sem sikerült, akkor következhet néhány célpont belülről is, de persze a sor még bőven folytatható. Itt pedig jöjjön egy gyakorlati tanács, Gdanskban érdemes beruházni a három napig érvényes turista kártyára, mi megtettük, és jól éltünk vele. 

A városházán megtekinthető kiállítást mindenkinek ajánlom, megismerhető a város története, élete, sok, de befogadható információval, számomra az egyik legérdekesebb az 1920-as versailles-i békeszerződés utáni időszak volt, amikor Gdansk szabad városi státust kapott. A régi épületek közül az Artus-ház és Uphagen-ház is látogatható, mindkettőnek nagyon szép a homlokzata, de helyreállított belső tereik is, semmiképp se hagyják ki őket, ha arra járnak.

Ha megközelítjük a Motlawa folyó partját, akkor szinte lehetetlen, hogy elkerülje a tekintetünk a kimagasló furcsa építményt, a fából ácsolt Darut (Zuraw), ami Európa legrégibb teljesen megmaradt ilyen jellegű kikötői létesítménye, és ami arra szolgált, nevéhez hűen, hogy a beérkező árut a magasba emelje. A Daru kívülről nagyszerű, belülről pedig megnézhető és még egy lány számára is megérthető a működése, fiúk azért előnyben, és az ő lelkesedésük egyre csak nő, amikor a vicces kis hajóval átúszunk a másik partra, hogy megnézzünk egy még nagyobbat, a Soldeket. Ugyanitt egy érdekes tengerészeti múzeum is áll, amit mi először időszűkében, azután a korai zárás miatt vétettünk el, példánkat ne kövessék. Levezetésként és mert kihagyhatatlan, ha Gdanskban járunk, egy kör a borostyán múzeumban, amelynek különösen az eleje érdekes, de ha nem jutnának el, térjenek be a borostyános utcába, ahonnan nehéz zsákmány nélkül távozni. Fiúk itt is előnyben.

Következzen végül még valami, egy múzeum, ami a legnagyobb hatással volt rám, egészen elmerültem benne. Ha Gdansk, akkor Lech Walesa és az itt elindult Szolidaritás mozgalom, ami meghatározta az 1980 utáni éveket, és ami mondhatni most is ott van a város  levegőjében. Maga a kiállítás végigköveti a Szolidaritás történetét, de kitér az azt megelőző fontosabb mozzanatokra is, láthatunk sok fotót, tárgyat, filmet, közben szól a zene, és a kezdeti sztrájkok, a siker eufóriája, az egyetlen éjszaka bekövetkező véres fordulat, majd a két évig tartó rendkívüli állapot, de a csak azért is megmaradó mozgalom és összetartozás után elérünk a végén1989-ig, a tárgyalásig a kerekasztal mellett, és a változás kezdetéig. A kiállítás remek, mindenképp ajánlom, és nem szeretnék belefulladni az érzelgősségbe, de komolyan gondolom, hogy ezzel a történettel sok dolog jobban érthető és átélhető Lengyelországban.

Első rész vége, köszönöm, ha eljutottak idáig, holnap folytatás, még mindig Gdansk, de most egy kicsit eszünk, és jól gondolják, iszunk is persze.