A történet azzal kezdődött, hogy többször megjelent a konyhaablak párkányán egy rigó, körbenézett, letelepedett a kint hagyott virágláda szélén, bizalmatlanul méregette az éppen reggeli kávét vagy esti levest készítő személyt, aztán ha túl sok lett a mozgás, ment, azaz repült tovább. Már nem emlékszem, hogyan jutott az eszembe ez a visszatérő epizód, de meséltem Józsinak a szimpatikus látogatóról, és ő mondta ki, amire magamtól nem gondoltam addig, hogy lehetnék ám madárbarát, ha már egyszer jön, akkor kaphatna valamit enni is. Így aztán elővettem egy használaton kívüli virágalátétet, került bele dió és kockákra vágott alma, aztán kitettem a párkányon telelő virágládára, és vártam, vártam és vártam. Napokig nem történt semmi, néha odanyomtam az orrom az ablaküveghez, és szerettem volna úgy látni, hogy leapadt az eleség mennyisége, de nem tudtam becsapni magam.
Egy reggel aztán megjelent egy cinke, kikapott egy diót a tálból, aztán már itt se volt. Mosoly, öröm, siker. Úgy látszik, csak az első felfedezés volt nehéz, mert azután rohamosan tűntek el a diók és az almák, persze nem a cinkék kezdtek el nagyban játszani, hanem visszatért a feketerigó.
Először gyors evés, aztán rövid üldögélés a párkányon, később hosszas a virágládában, szóval kezdte megszokni a terepet. Én először teljesen lemerevedtem, nehogy rémült szívdobbanást és ijedt menekülést okozzanak a mozdulataim, majd a lassúnál is lassabban kihátráltam a konyhából. És persze örültem. Két nappal ezelőtt viszont már kora reggel a virágládában ült a rigó felborzolt tollakkal, és hát bármennyire is szerettem volna elkerülni a fenyegető szerepét, a kávé utáni vágy erősebb volt nálam. Minimál fény mellett és igazán óvatosan kezdtem az akciót, a rigó figyelmét persze a benti mozgás nem kerülte el, fordult egyet, szemmel tartott, de nem repült el. Én pedig közöltem Herr Paprikával, ideje továbblépni, elég a névtelenségből. Így lett a rigónk Ottó.
Ottó azóta is érkezik, szinte menetrendszerűen, én beszélek hozzá, ő figyeli, hogyan főzök kávét. A tálat azóta feltöltöttem, próbálok jó madáretető lenni, mert ha már belekezdtünk, tilos szünetet tartani, ezt a fontos szabályt már az elején megjegyeztem. Ottó távollétében persze jönnek mások is, főleg cinkék, szóval a konyhaablakban látványosan megnövekedett a forgalom, és bevallom, gondoskodni jó, és érezni azt a kis bizalmat, amibe belefér, hogy lassan megközelítsem Ottót, és lefényképezzem. Láthatják, kameraérzékeny.
Nem mondok újat azzal, egészen hideg az idő, ráadásul jön a havazás, ami a madarak számára még veszélyesebb. Ha meghoztam a kedvüket, akkor elég egy kevés dió vagy más olajos mag, alma, darabka szalonna, és lehet kezdeni az élelmezést. Az enyémnél sokkal több és okosabb tanácsot itt olvashatnak.
Itt a vége, kívánok mindenkinek remek hétvégét, hogy fehér lesz, az azt hiszem, nem kérdés. Figyeljenek egymásra, madarakra, állatokra, és főzzenek mondjuk egy jó levest, egy tartalmas ragut, vagy amit épp megkívánnak. És persze hógolyózzanak.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése