Izom. Láz.

A címben szereplők közül az elsőből jutott kevesebb a hétvégére, a második viszont még velem van. Úgy érzem, tartósan.
A szombati teljesítménytúrán a másik négy láb tulajdonosával együtt vettem részt, nem én voltam a leggyorsabb, de csak 10 perc hiányzott ahhoz, hogy szintidőn belül célba érjek. A múltkori tapasztalataim itt is helytállónak bizonyultak, laposon rendben minden, na de hegyre fel már nem annyira: a levegő valahogy nem jutott belém és a fülemben dobogott a szívem. Egyébként lefelé is akadnak azért gondok, a comb megunja, a térd meg még inkább, ráadásul én még azon is aggódtam, nehogy megcsússzak, kiforduljon a bokám és így tovább. A végén viszont már csak mentem, akár egy robot, még félni is elfelejtettem.
Mielőtt még bárki azt gondolná, akkor Frau Paprika többet ilyet nem csinál, gyorsan kijelentem, hogy jó volt. Van oklevél, büszkeség is persze, ráadásul észrevettem, hogy egészen lehetetlen helyeken is vannak izmaim (vagy valami olyasmi).

A végén pedig mindenképp köszönet Józsinak, aki hősiesen fuvarozott minket, és persze Panninak, aki csupa finomat főzött nekünk.
Mára tehát nincs recept, de a karom szerencsére nem fáj, a konyháig pedig még lázas muszklikkal is el tudok menni. Főzés tehát hamarosan az imbiszen.