Meglepnek és meglepődöm

Péntek telefon, kezdjek pakolni, jó, de hova, mit és mennyit, hát egy hétvégére, túracipőt ne felejtsem. Akkor szia, egyet hurrázok, a születésnapomon tehát már máshol törölgetem reggel a szemem, más kívánságom nincs is. Ruhából néhány kupac, virágoknak víz, azután csörög a kulcs, Herr Paprika jön, összeszed engem és a holmit. A cél még ismeretlen, de azért néhány megjegyzésből támadnak sejtések, de nem kérdezek a végsőkig, szeretek meglepődni. Végül valami azért megkerülhetetlenül megkérdezendőnek bizonyul.

- Mindent elraktunk?

- Igen, miért?

- Biztosan? Azért gondold végig.

- Nem hiányzik semmi, te mire gondolsz?

- Ha esetleg olyan helyre megyünk, ahova be kell jutni...

- A kulcs!

A lelepleződés lezajlott, de így nem állunk borús tekintettel a kapu előtt, amit ugyan átugorhatunk, de mi lesz az ajtóval. Ennyi volt a viszontagság, könnyen célba érünk, Grafit is előkerül, meg a jobb levegő. Vacsora, bor, emelet, alvás, hosszú programhoz korai kelés.

Másnap Herr Paprika énekel, ez már születésnap, gyorsan teljesítjük a reggelt, autó, busz, közben hív a nővérem, énekelnek a szülők, majd Bakonykútiban leszállás, az időjárás elfelejti, hogy még április van, süt a nap, kezdődhet a 21 km. 

A szakasz nagyon szép, nincs rá jobb szavam, persze a természet is dob egyet rajta, minden virágzik, zöldben látjuk a világot, erdőből tisztásra érünk, azután újra fák, Fehércsurgónál a víztározó, a hangulatos kocsma, ahol nyilván csak azért állunk meg, mert ott van a pecsét. A hegyoldalon vadregényes kertek, alig látunk kerítést, megint kertre vágyom. (Ha még szeretnének néhány fotót megnézni, akkor kattintsanak ide.)

Bodajk előtt aztán Herr Paprika magasabb fokozatra kapcsol, érjük el a buszt, nem értem, én szívesen elüldögélek a következőig, a próbálkozás visszapattan, trappolunk lefelé a sípályán, kocsma előtt kiderül, ne számítsak sörre, pecsételünk, közben kapok két percet és egy kisfröccsöt. Szomjas szülinap. Jön a busz, Székesfehérvár és átszállás, irány haza, biztos vagyok benne, hogy izomlázam lesz. És éhes vagyok, de nagyon. Kiszállás, kulcs, kapu, megfontolt lépések a házig, nyitom az ajtót, közben szitkozódom, valahogy mindig fordítva kerül a zárba a kulcs, de azért bejutunk. Két személy a szobában énekelni kezd. Én pedig ijedtemben visszahőkölök. Kell néhány másodperc, amíg tudatosul bennem, hogy a lufik és szalagok között születésnapi nótát előadó két figura bizony Ágó és Oszi. Akkor aztán örülök, de nagyon. Ők pedig nevetnek, nyilván rajtam. A konspiráció sikeres volt, pókerarcokkal vagyok körülvéve. 

Zuhany, ruhacsere, indulás ebédelni vagy inkább vacsorázni a Szúnyog csárdába, harcsapaprikás túrós csuszával, túrófánk, a kihagyhatatlan. És koccintunk is persze.

Újra a házban a lufik között azután még bukkannak elő további meglepetések, közülük imbiszt a szakácskönyvek és a fényképezéshez kapott állvány érintik. Reméljük együtt, hogy előbbi és utóbbi egyaránt érezhető, élvezhető lesz imbiszen. 

Amikor már azt hiszem, hogy más nem jöhet, lekapcsolódik a villany, lépcsőn megjelenik egy tálca, sütemények és gyertyák, ha kíváncsiak, elfújtam egyszerre. A sütik a Gerbeaud-ból érkeztek, csokoládés, citromos-bazsalikomos, mogyorós, likőrös, a kedvencem az elrejtett robbanócukor, vigyorgok, ahogy ropog a nyelvem.

Köszönöm, most ám úgy igazán, remek nap volt. És másnap még az izomláz is elkerült.