Fellélegezni

Tudják, vannak azok a ritka alkalmak, amikor nemcsak egy pillanat, néhány perc, hanem egy egész nap elronthatatlanul könnyűvé válik. Az én mai napom úgy 11 óta ilyen. Szóval nem lesz recept, csak egy kis öröm, mert ha már imbiszen megjelentek a rosszabb történések, akkor most megírom a jót is. De ne izguljanak, rövid leszek.

Aki olvassa rendszeresen imbiszt, tudhatja, májusban tört a csont, volt műtét, nyolc hosszúra nyúlt kórházi nap, nem mozgó láb, hazavágy, felejthetetlen ebédek, aztán végre újra égbolt és otthoni levegő. Az egész nyár a láb körül forgott, Panni és Józsi, az én szüleim felváltva felügyeltek, Herr Paprika, Ágó, Oszi, Éva könnyítette az életet, a barátok jöttek vizitelni (és én utólag is köszönöm). Hat hétig ugrálva közlekedtem a járókeretet markolászva, vicces módszereket találtam ki a teljesen hétköznapi feladatok elvégzésére, és örültem, amikor először sikerült megmelegítenem egyedül egy tányér levest. Július, megkaptam az engedélyt, ráállhatok a lábra, ami addigra elfelejtett járni, de azt is, hogy milyen ha ránehezedik a súly. Mankó, próbálkozás, 15 kg a lábon, 30, aztán még több, gyakorlás a szobától a konyháig, a tükör előtt, a kertben, aztán egyedül, de lassan akart jönni a siker. Gyógytornász nélkül valószínűleg még most is ferde lennék, nem csak fáradtan bicegnék, és járás közben egészen vicces szöget zárna be a két lábfejem, az ő segítségével viszont elhagytam a mankót, kiegyenesedtem, leguggoltam, feljöttem a lépcsőn, elengedtem a korlátot, váltottam a lábam, leültem a földre, és fel is keltem, egyensúlyoztam egy lábon, nyújtottam, próbáltam visszahozni az eltűnt izmokat, jártam lábujjhegyen, sarkon, tyúklépésben, hátrafelé, tengerészként, aztán végre az utcán egyedül. 

Augusztusban újra kórház, röntgen, nem számítottam semmi rosszra, de végül kiderült, elől még látszik a törés helye, ha így marad, az egyik csavart bizony ki kell venni. A még egy műtét gondolata nem tett vidámmá, gondolom értik, és azóta mindig ott volt a fejemben, hol nyíltan, hol rejtve, de nem volt nap, hogy ne jutott volna eszembe. Közben megjártuk Lengyelországot, és nem csak átvitt értelemben, egyre többet gyalogoltam, még egy kisebb túrát is megvalósítottunk, kevesebb volt a fájdalom, több az izom, de ahogy közeledett az október, megnőtt a sötétebb pillanatok száma is. Hétfő óta tudtam az időpontot, mondhatni, kevesebbet aludtam azóta a megszokottnál, persze ment minden ugyanúgy, de azért még nagyobb hittel ettem a szokásos reggeli kefirt, sosem felejtettem el bevenni a kalciumtablettákat, próbáltam kocogni a lakásban, és még ugráltam is egy keveset. Az eszemmel tudtam, már igazából eldőlt a dolog, csak még nem tudok róla, és hogy a májusi héthez képest a legrosszabb verzió is könnyedén elfogadható, de az a kitartó szorongás sokszor erősebb volt.

Ma reggel lábujjtól fejbúbig ható izgalom, mint a legrosszabb egyetemi vizsgák előtt. Éppen ezért hol hallgattam, hol beszéltem, nem is keveset. Kórház, papírok, röntgen, azután, vártunk, vártunk, és még mindig vártunk, aztán hirtelen megláttam az orvost, szívem a fülemben, végül bejutottam, gondolatban visszanyomva az esetleg majd kijönni akaró könnycseppeket. Nem húzom tovább, eltűnt a vonal, csont alakul, és én erre csak annyit mondtam széles mosollyal, hogy nagyon megkönnyebbültem. Azt hiszem, ez látszódott rajtam.

Szóval egyelőre minden marad a helyén, lehet normalizálni az életet, azért a maratoni futást még ne most tervezzem az orvosom szerint. Lesz majd persze még egy műtét, amikor megválok a fémektől és csavaroktól, de tudják mit, hol van az még, az elnyert szünet most valami nagyon jó.

Örülök, hát örüljenek velem, este pedig iszom egyet a lábamra. Remek hétvégét, eddig tartott a különkiadás, legközelebb már újra főz imbisz a tervek szerint. Esetleg süt valamit. Addig is ölelésem mindenkinek.