Paradicsom és a lekvár

A kamránk alapján igazi lekvárnagyhatalom vagyunk, persze kicsiben. Az egyik polc (nyilván nem szemmagasságban, hogy a kísértés kisebb legyen) tetemes részén csak lekvár üldögél, sárgabarack, őszibarack, eper, narancs, hecsedli, meggy-málna, hogy a legfontosabbakat említsem, a legkülönbözőbb nagyságú és formájú üvegekben. Nyílik az ajtó, lesz fény, fej kicsit lejjebb hajlik, rövid vagy hosszú szemle, hogy most akkor balra nyúljak, hátra, figyeljek az évjáratra, vagy inkább ösztönösen emeljem le a legújabbat, mert most éppen arra vágyom a legerősebben. Mielőtt arra gondolnának, gyorsan cáfolok, nem, a lekvárokért nem én vagyok a felelős, a legnagyobb részét Évától kapjuk, barack pedig Pannitól is érkezik, szóval Frau Paprika fogyaszt, de nem igen főz. Lekvárt. 

Az én gyerekkorom megdönthetetlen első helyezettje a sárgabarack, leginkább frissen sült fánkkal, a konyhaasztalnál kuporogva, néha leégő szájpadlással. Mi azért nem voltunk igazán nagy lekvárfogyasztók, de erre csak akkor jöttem rá, amikor megismertem Herr Paprikát, és az igazi lekvárszenvedélyt. Kapcsolatunk elején, már belekóstolva a közös reggelekbe, sok máig ható felfedezést tettem. Teát nem iszunk cukorral, előtte viszont iszunk kávét, és persze utána is, reggelizünk, nem csak alkalmanként, a furcsának az számít, ha nem. Nem elég ám a sós, ha lelkesen és teljesen kezdjük a reggelt, lecsúszik egy szelet kalács vagy pirítós, rajta méz vagy lekvár. A teából gyorsan elhagytam a cukrot, megszerettem a kávét (cukor felejtve), rászoktam a reggelire (én, akit Panni különféle trükkökkel próbált régen rávenni az evésre), és előfordul, nem is olyan ritkán, hogy egy szelet kalácsról és narancslekvárról ábrándozom. Mert amíg Herr Paprika ma is a baracklekvárra esküszik, nálam a narancs átvette az első helyet, kár lenne tagadni.

Most viszont lekvárt főztem, mert hiába terveztem el, hogy az otthonról kapott utolsó adag paradicsomot megeszem az utolsó szemig, végül beláttam, hogy a megpuhult példányokkal kezdenem kell valamit. A paradicsomlekvár már régóta szerepelt a listán, most megvalósíthatóvá vált, végül rozmaringgal, magyarázat nincs, igazából szerettem volna valami mást is az édes íz mellé.

Befőzünk egy miniadagot.

Rozmaringos paradicsomlekvár

80 dkg paradicsom (hámozás utáni súly)

10 dkg cukor

1 ek méz

2-3 ág rozmaring

Egy nagyobb edényben vizet forralunk, majd a paradicsomokat 2-3 percre a forró vízbe rakjuk, azután óvatosan kivesszük, kicsit hagyjuk hűlni, és kezdődik a lekvárfőzés legunalmasabb része. Késsel lehúzzuk a paradicsomok héját, kivágjuk a csumát, és a magok nagyobb részét is eltávolítjuk. Mivel én nem vagyok elég precíz, és a magok felbukkanása nem igazán zavar, ezért nem törekedtem teljesen alapos munkára, de ne kövessék a példámat. Az elkészült paradicsomok a cukor és a méz kíséretében mehetnek egy kisebb edénybe. A rozmaringot mossuk meg, papírtörlővel itassuk fel a vizet, csipkedjük le a leveleket, vágjuk apróra, és adjuk a paradicsomhoz. Főzzük a legkisebb lángon, fokozaton a lekvárt félig lefedve addig, amíg szépen besűrűsödik, közben ne felejtsük el rendszeresen megkeverni. Amíg a lekvár fő, forró vízzel alaposan mossunk ki két kis üveget, nagyjából ekkora mennyiségre számíthatunk.

Ha megfelelőnek ítéljük a lekvár állagát, kóstoljunk még egy utolsót, ha bármi hiányozna, most lehet pótolni. Kanalazzuk a paradicsomlekvárt az előkészített üvegekbe, ha hisznek benne, fordítsák a lezárt üvegeket a fejükre néhány percre. Dunszt nálam nem volt, ekkora mennyiség azt hiszem, hamar elfogy, hát nem láttam értelmét.

Most csak nekem hihetnek, Herr Paprika ugyanis még nem tesztelte a végeredményt, és hát tudom én, igazi lekvárszakértőnek ő számít. Azért elmondom, leírom, nem csalódtam, szerettem, sőt még azt is elgondoltam, sütnöm kellene kalácsot, akkor lenne kerek a történet. Kalács még nincs, de ki tudja, mit hoz a hét.