Marharagu Váncsa módra

Ha tél és hó és hideg, akkor egy kannával több teát iszom, előveszem a legmelegebb zoknikat a fiókból, bekerül a kabátzsebbe az addig megtagadott kesztyű, nem tréfálok a sapkával, néha nem felejtem el lekezelni a szám, próbálok megbarátkozni a csizmával, igyekszem nem észrevenni a fejemben vészjelzéseket leadó figyelmeztetést, mert miért is csúszna el gyakrabban egy nyáron eltört láb, mint bármelyik másik, és ha meguntam este az olvasást, a takarót a fejem tetejéig húzom. A konyhában is működnek a télies reflexek, Herr Paprikától legalább hétvégén próbálom kikönyörögni a meleg reggelit, ami nálam tojást jelent bármilyen formában, és persze nem én kapom kézbe a serpenyőt. Ha pedig ebéd, akkor a valószínűleg legelőször felugró válasz a fejemben a marharagu. Akik olvassák egy ideje imbiszt, gondolom, most nem kiáltottak fel a meglepetéstől.

Pénteken tehát eldöntöttem, ragu lesz, és azt is, ideje új receptet kipróbálni, ránk ne törjön végül a tényér fölött az unalom, így elővettem Váncsa István második szakácskönyvét, a Lakomát, és találtam is egy megfelelőnek tűnő lehetőséget. Váncsa mindkét könyvét nagyon kedvelem, ahogy sokan mások, remek szórakozás csak olvasgatni is, de az eddig kipróbált receptekben sem volt hiba. A mai szereplő Marharagu gyöngyhagymával néven található a könyvben, és én bizony már a legelején elkövettem egy merényletet, a gyöngyhagymát fehér hagymára cseréltem, de a beszerzés során nem mutatkozott más megoldás. Szóval ezért szerepel imbiszen görög marharaguként az étel, itt pedig jön a recept, ami a hagyma lecserélésén kívül csak néhány minimális változtatást tartalmaz.

Görög marharagu


1,5 kg marhalábszár
1 kg fehér hagyma
4 gerezd fokhagyma
1 narancs
8 paradicsom (hámozott paradicsom konzervből)
12 szem szegfűbors 
8 szegfűszeg
fahéjrúd (5-6 centi hosszú)
8 babérlevél
8 szál kakukkfű
fél evőkanál méz
3 dl száraz vörösbor
olívaolaj
só
bors

A hagymát megpucoljuk, félbe vágjuk, majd vékonyan felszeleteljük. A fokhagymát ugyancsak megpucoljuk, apróra vágjuk. A húst megmossuk, papírtörlővel felitatjuk a vizet,   majd úgy kétcentis kockákra vágjuk. A paradicsomokat lecsöpögtetjük, kockákra vágjuk. A narancsot forró víz alatt megmossuk, szárazra töröljük, majd vékony csíkokban levágjuk a héját.

Egy serpenyőben felforrósítunk két-három evőkanál olívaolajat, több adagban megpirítjuk a marhahúst, majd átrakjuk egy öntöttvas edénybe. A visszamaradt olajban megpároljuk a hagymát, ha szükséges, adunk még hozzá olívaolajat. Ha kész a hagyma, mehet az edénybe. A serpenyőben ezután fél percig sütjük a fokhagymát, majd jöhet a paradicsom, a méz, néhány percig főzzük, azután következhet a vörösbor, a babérlevél, a szegfűszeg, a szegfűbors, a fahéj,  a kakukkfű, só és frissen őrölt bors. Három-négy percig főzzük, majd az egészet az edénybe öntjük, átkeverjük.

A sütőt 150 fokra állítjuk, betesszük lefedve az öntöttvas edényt, és úgy 3,5 órán keresztül sütjük. A folyamat végén ellenőrizzük a hús állagát, ha megfelelőnek érezzük, készen is vagyunk. És persze ha valamit hiányolnak, ne felejtsék pótolni.

Sütőben még nem készült marharagu a konyhában, most rájöttem, nagy hiba volt, remek volt az íze, a hús állaga, és persze az sem hátrány, hogy szinte egyáltalán nem kellett foglalkozni vele órákig, az öntöttvas edény és a sütő végezte a dolgát. A másik következtetésem pedig, hogy soha nem fogok másfél kilónál kevesebb húsból ragut főzni, most ugyanis az a felelőtlen gondolatom támadt, elég lesz kettőnknek a felezett mennyiség is. Hiba volt, súlyos hiba. Nem maradtunk éhesek, azt azért ne gondolják, de jó lett volna bizony másnap nem a fazék aljában árválkodó megmaradt adagot nézni szomorúan, és nem azon gondolkodni, ki volt annyira jó, hogy megehesse majd. 

Ugorj a számba

Folytatódik a születésnapi sztori, a ravioli után következik egy igazi olasz klasszikus, a saltimbocca avagy a zsályás borjú, amiről Herr Paprika nem akarta elhinni, hogy még sosem készült nálunk. Én bizonygattam, az emlékezete csalóka, mi bizony még sosem sütöttünk borjút sonkával, zsályával fedve, de először azért nem hitt nekem. Szombat óta viszont már van mire emlékeznünk.

A saltimbocca elkészítése nem nevezhető nagy munkának, viszont most kivételesen magam is megjegyzem, fontos az odafigyelés és a jó alapanyagok A tökéletes recept után kutatva olvastam mindenfélét, Locatelliben bíztam előzetesen, de ő csak mellékesen beszél a könyvében a saltimboccáról, végül a Bűvös szakácson talált bejegyzés bizonyult a leghasznosabbnak, az előkészületek és a sütés során az ő tanácsaikat követtük leginkább.

A borjú mellé először spenótot szerettem volna, Herr Paprika viszont inkább a kelbimbóra szavazott, a polenta viszont közös kedvencként egyértelmű volt. A végeredmény siker volt az asztalnál, és ami a legfontosabb, a szülinapos is hangosan volt elégedett.

Végül a címhez egy rövid magyarázat, a saltimbocca valami olyasmit jelent magyarul "ugorj a szájba". Itt a vége, borjút sütünk. 

Saltimbocca 

8 vékony szelet borjúcomb

8 szelet szárított sonka

8 nagy zsályalevél

1,5-2 dl száraz fehérbor

3-4 dkg vaj

olívaolaj

A borjúszeleteket megmossuk, papírtörlővel felitatjuk a vizet, majd (esetleg fólia alatt) óvatosan kiklopfoljuk, de ne használjuk a klopfoló fémes felét. Mindegyik szeletre fektessünk egy szelet sonkát, a sonkákra egy zsályalevelet, majd tűzzük fogpiszkáló segítségével a húsra. Egy nagyobb serpenyőben olvasszuk fel a vajat, adjunk hozzá két evőkanál olajat, azután süssük a borjúszeletek mindkét oldalát 2-3 percig. Az elkészült darabokat tegyük egy tűzálló tálra, és kb. 50 fokos sütőben tartsuk melegen. Ha elkészültünk a sütéssel, öntsük a serpenyőbe a bort, forraljuk fel és sűrítsük be. Készen is vagyunk.

Mi vajban és egy kevés fehérborban párolt kelbimbóval, polentával ettük, utóbbihoz recept itt olvasható.

Ha eddig nem tették volna, próbálják ki a saltimboccát, kevés munka, remek végeredmény, nem fogják megbánni. Imbiszem következik a befejező rész, desszert eszünk és sok narancsot.

Nyárutánzó

A hétvége szeptemberi júliusát úgy éltem meg, mintha ráírták volna a nevem egy borítékra, és abban elküldték volna nekem, ha már a másfél láb miatt a nyár most leginkább elmaradt, legalább utólag legyen egy érzés, ha pót is, de majdnem igazi. Köszöntem, örültem, átvettem. Igazából persze nem én voltam a főszerepben, még Herr Paprika elnyúló születésnapját ünnepeltük a szülőkkel, volt szüreti fesztivál, bor, pálinka, esti főzés, teraszon vacsora, sok beszéd, sok nap, kert, Grafit, szabadstrand. Most itt néhány részlet.

Szombaton Agárdi Szüret (itt még képek), családi felvezető programként kiváló volt, a pálinkafőzdében már jártunk, a helyi borászokat azonban nem igazán ismerjük, hát itt volt a lehetőség. Napsütés, jó hangulat, nem volt belépő és tömeg, kóstoltunk viszont jó borokat, murcit és pálinkát is persze, megettem életem eddigi legjobb kenyérlángosát, puha tészta, sok tejföl és sajt, fokhagyma, hagymás szalonna és elmaradt fotó. Pontytepertő házi ketchuppal és harcsa halászlé, de mielőtt becsülni kezdik a mérhetetlen étvágyamat, elárulom, négyen ettünk minden adagot.  Ültünk, beszéltünk, ettünk, koccintottunk, telt az idő, de milyen jól.

Este főzés, összerakott ötletek után borjúszeletek sültek, azután párolódtak borban, mellettük zsálya, rozmaring és néhány gerezd fokhagyma, Herr Paprika pedig a születésnapi vacsorájára erdei gombás polentát főzött, mert szereti töretlenül. Mi nem kevésbé. A megmaradt miniatűr adagot sikerült fotóra menteni, ha valami nem húzza a számítást keresztbe, akkor láthatják még imbiszen. Az este amúgy igazán vidám hangulatban zajlott, sokáig a teraszon ülve, és ugyan a sötétségben már megéreztük a szeptemberi hűvösséget, viszont a szúnyogok lezárták már a szezont, hát így rendben a valamit valamiért. 

Másnap reggel tojás, kalács, Éva baracklekvárja, ki az álmosabb két kávé után, én próbálom sétával lemozogni a lehúzó erőt a kertben. Hirtelen felbukkanó macskák, a magról nevelt, aztán elajándékozott chilik hatalmasra nőttek, a cukkini még nem unta el, pirulásra váró zöld paradicsomok, kevés sárguló levél és megnyugtatóan sok virág. Lassul az ősz, vagy nyúlik a nyár.

Ha már szeret az idő, akkor úszni kell, de nem mindenki gondolkodik így, a strand bizony zárva, hát akkor tovább, szabad szakasz, sok horgász, néhány napozó, kis ráhatás után azért már a vízben, hideg, hideg, tempó, két oldalt a nádast látom, már nem fázom, mégis jó volt lemerészkedni a csúszós lépcsőn. Azután fekvés a nap alatt, jön a szín és a D-vitamin, a parton két vidám kutya, egyik a vízben, figyel mindenki, a horgász, a napozó, az úszó, de hogy jön majd ki a négylábú, végül gazda, nyakörves segítség, rázkódik a bunda, repül a víz. Mi nappal töltve indulunk vissza, és még mindig történik valami jó, megsülnek a szomszédtól kapott keszegek. Terasz, eszünk, miért is nem tudom visszatekerni a napokat.

Terápiás Etyek

 

Nem szeretnék csak arra a hirtelen bekövetkező rossz mozdulatra emlékezni, ami egy hétre kórházban marasztalt, s aminek még sokáig érezni fogom a következményét. Mert Etyeken addig a pontig jó volt lenni, mert már olyan régóta indulunk minden májusban bort inni, és én szeretem a jóleső ismétlődéseket.

Szóval ez most egy amolyan terápiás bejegyzés, hogy segítsen felejteni és emlékezni, mert bizony azóta sok minden törlődött a fejemből, hát ne számítsanak sok részletre, bőséges beszédre, inkább képekre és benyomásokra.

A tavalyi kilengés után most remek időjárást kaptunk, nyolcan indultunk el a szokásos útvonalon, először Körpince, már ki tudja hányadszor, kóstoltunk ismerőst és ismeretlent, és kaptunk egy kis frissítő esőt a napsütésben. Borokról nem írnék, maradt ugyan néhány jegyzetem, de az emlékek, tudják, kicsit homályosak. Viszont az összességében elmondható, hogy nem voltak menthetetlenül rossz választásaim. 

A nap abszolút pozitívuma volt, hogy képesek voltunk időben felkerekedni, így egészen sok helyszínt meglátogattunk, üldögéltünk itt, ott és amott, poharaztunk, beszélgettünk néhány borásszal, rácsodálkoztunk, megjegyeztünk, ettünk is persze, nevettünk, szóval folyt minden abban a kellemes mederben. 

Ami még úgy igazán megmaradt bennem, az a gyaloglás és az újonnan felfedezett részek, a szőlők, a táj. És hogy ez valóban így volt, arra igazolás, hogy utólag látom, mindenhol nagy vidáman fényképeztem.

Azt hiszem, itt a vége, a bejegyzésnek persze, nem gondoltam másra. Ahogy nézegettem a fotókat, kettőn is ott a jobb lábam, már nem tudom, milyen megfontolásból tettem főszereplővé, talán hogy a szezonban először volt a lábujjon gyűrű, és úgy véltem, jól mutat a pincék között. Akart azért köszönni a szomorúság, de gyűrtem vissza.
Jövőre május és Etyek, nem ígérek magamnak semmit.

Pécs, Palkonya, pitypang

Mielőtt még visszaugranék a megszokott pályára, következik egy rövid, talán hosszú beszámoló a húsvéti hétvégéről, benne nyúl és pitypang, Pécs és Palkonya, evés és ivás is persze. Szombaton család indult a családhoz, Oszi szülei vártak minket Pécsett, szépen felvonultunk, hogy a következő három napot együtt töltsük mi nyolcan. Összefoglalva, remek volt a hangulat, nagyokat nevettünk, felügyeltük a nyulakat a kertben, ettünk sonkát, tojást, de Jola jóvoltából zureket és bigoszt is, kóstoltuk Sándor pálinkáját és borát, közben várost néztünk, kirándultunk és hirtelen vége lett. De akkor jöjjön néhány részlet.

A hétvége főszereplői egyértelműen a nyulak voltak, mindenki megnyugtatására már most elmondom, néhány napra érkeztek egy kellemes, vadregényes kertbe, a kalandokkal teli utazás után pedig szépen visszatértek a többiekhez. Remélem, néhány tréfás emlékkel együtt. Két egészen különböző egyéniség vert tábort a teraszon, egyikük, aki próbál a képen elvegyülni a növények között, vakmerő és kíváncsi, forradalmár hajlamokkal, ezért is kapta a Che nevet. A terasz szélén Oszi lapokból kerítést épített, hogy ne kelljen futóversenyen lemérni, ki ér hamarabb a szomszédba, a nyulak vagy mi. Che néhányszor felmérte a terepet, majd úgy próbált kitörni, hogy egy lendülettel ráugrott a kerítésre, hátha eldőlnek a lapok. Mindezt a legváratlanabb pillanatokban, és bizony néhányszor sikeresen. Elfogás után szerény tekintet.

Egyértelműen kalandor lélek, mindig azt a kicsi rést kereste. A fekete bundás társ a teljes ellentét, inkább kivárt, nem nagyon hitt az akciókban, a meghódított területeken aztán megjelent persze. Az evésben azért teljes volt az összhang, jöhetett lóhere, fű, muskátli vagy bármi. Aki kíváncsi, hogyan tűnik el öt másodperc alatt a pitypang Che fogai között, itt megnézheti.

Ősszel eltöltöttünk már Pécsett egy hétvégét, most három dolog vált meghatározóvá: a kis dzsámi, a Nyolcak kiállítása és a látványos tavasz. Ennyi virágzó tölgyfát már régen láttam, de alapvetően bárhol is jártunk, jöttek szembe a virágok, remek érzés volt.

Jakováli Hasszán dzsámijának meglátogatását javaslom mindenkinek, látható egy egészen új kiállítás, majd megnézhető az épület is, mi egészen részletes elbeszélést kaptunk a dzsámi történetéről, építészeti sajátosságairól. A másik kulturális akcióban a Nyolcak képeit néztük meg Herr Paprikával, amíg a többiek a Zsolnay kiállításon jártak. Maga a Modern Magyar Képtár is nagyon tetszett, még jobban a tárlat, főleg Czigány Dezső, Márffy Ödön, Tihanyi Lajos képei. A megadott dátum ne tévesszen meg senkit, a kiállítás május 1-jéig látogatható. 

Hétfőn aztán elhagytuk a várost, először kilátó, azután Máriagyűd, majd Palkonya következett, ami egy egyutcás sváb falu, kupolás templommal, csodaszép régi, védett házakkal, és egy pincesorral, amelynek 53 présházát műemlékké nyilvánították. Sétálni jó volt persze, de egy kicsit kezdtem már búsulni, hogy egyetlen házat sem találunk nyitva, bort akkor már nem kóstolunk, végül aztán mégis sikerült egy nyitott ajtót felfedezni. Takács Mihályhoz bemehettünk, kaptunk bort pohárban, később vittük is üvegben a portugiesert, Panni meglátta a nagymamám konyhaszekrényét, jajj, fényképezzük le, kicsit üldögéltünk, beszélgettünk, jó idő volt. Egyébként pünkösdkor nyitva lesznek a pincék, ha arra járnának.

Ha már ott voltunk, Villány nem maradhatott ki, a kevés időhöz mérten rövid séta, Maul és Günzer, előbbinél bor mellett kiváló házi kenyér, zsír, hagyma. Azután vissza Pécsre, még egy közös vacsora, közepén a nehezen abbahagyható bigosszal.

Köszönjük, jó volt, szerettünk ott lenni. És a kertben is.

Holnap ígérem, már főzök is.

Valaki egy üveg bort?

Ma nincs recept, imbisz inkább játszik. Ha emlékeznek még, tartottunk talán éppen két hete egy Szepsy vacsorát, ettünk és ittunk is persze (akinek ismeretlen a történet, elolvashatja a 3 részt: itt, itt és itt), de az utóbbiban valahogy nem teljesítettünk elég jól, megmaradt ugyanis 1 üveg furmint, pihent eddig a kamrában. Megihatnánk, nyilván, de megihatná más is,  ráadásul még Furmint Február is van, szóval most inkább eljátszom, lehet érte jelentkezni.

A bor Szepsy 2008-as furmintja, aki kíváncsi rá, itt megnézheti. A játék: találják szimpatikusnak imbiszt a facebookon, azután az itt is látható kapszulás képet kedveljék.  És ha szeretnék, hogy a barátjuk nyerjen, meg is oszthatják a fotót. Február 28-án éjfélig lehet a borivási szándékot kifejezni, azután sorsolunk, a szerencsés pedig hamarosan furminttal koccinthat. Ha netán kiderülne, hogy nem szeretnének borozni, hát nálunk marad, és mi bizony megisszuk.

Mindenkinek remek hétvégét, borisszák előre, hétfőn jövök.

A mi Szepsy vacsoránk

Most láthatják, mire is készültem olyan nagyon, és remélem, elfogadható magyarázata annak, miért is szusszantam pénteken akkorát, hogy végül a bejegyzés is elmaradt.

De akkor kezdjük az elején. Oszi gyűjti Szepsy István borait, ezért már kétszer részesültünk abban a szerencsében, hogy eltölthettünk nála Mádon egy-egy délutánt, és persze megkóstolhattuk a borait, amelyeket nem jellemeznék, hiába is próbálnám, szakértő nem vagyok, csak szeretem a bort. A Szepsy borokat pedig nagyon. Ha kíváncsiak, hogyan is telt a tavalyi látogatás, akkor itt elolvashatják imbiszen a beszámolót. 

Szepsy István január végén ünnepelte a 60. születésnapját, Oszi és Ágó pedig kitalálták, ünnepeljük meg mi is a magunk módján. Ők hozzák a bort, Frau Paprika pedig készít egy vacsorát. Lehet-e visszautasítani egy ilyen ajánlatot? Nyilván nem, én is így gondoltam. Támadt azután néhány kisebb akadály, kicsit késésbe kerültünk, de végül minden megoldódott, választottunk napot, már csak gondolkodni kellett.

Az elején szeretném nyilvánvalóvá tenni, nem tartom magam borszakértőnek vagy szakácsnak, tehát most 3 napig olyan ételek, kombinációk következnek, amelyeket illőnek és alkalmasnak találtam, találtunk. Végeztem persze némi kutatómunkát, de igazán hasznos segítségre nem bukkantam, kénytelen voltam a saját megérzéseimre hagyatkozni. 

Az előétel kérdésében sokáig májban gondolkoztam, talán még az előző nap reggelén is benne láttam a megoldást, végül hirtelen ötlettől vezérelve füstölt libamellre tettem a szavazatomat. Hogy mellé gyümölcs lesz, konkrétan körte, az már az elején biztos volt, de szerettem volna még egy kicsit savanykásabb, frissítő ízt, így került a tányérra a már egyszer nagyon bevált sült cékla. 

Hosszú bevezetés, rövid recept.

Füstölt libamell vajban sült körtével, balzsamecetes céklával

20 dkg füstölt libamell

3 cékla

3 körte

balzsamecet

olívaolaj

4 dkg vaj

só

bors

A céklákat meghámozzuk (lehetőleg kesztyűben), felezzük. Egy kisebb tepsit kibélelünk alufóliával, egymás mellé rakjuk a céklákat, meglocsoljuk őket balzsamecettel és olívaolajjal, megszórjuk egy kevés sóval , végül tekerünk a tetejükre egy kis borsot. Az egészet lefedjük alufóliával, kb. 180 fokos sütőben nagyjából 1 órán át sütjük. A végén ellenőrzés villával, ha kellően puhák, kivesszük, hűlni hagyjuk. 

A körtéket négy darabba vágjuk, a magházat kivágjuk, a negyedeket meghámozzuk. Serpenyőben felolvasztjuk a vajat, a körtéket alacsony hőmérsékleten addig sütjük, amíg kissé megpuhulnak, külsejük pedig szépen megpirul.

A füstölt libamellből vékony szeleteket vágunk, kedvünk szerint a tányérra rakunk néhány szelet céklát, tetejükre ugyancsak néhány szelet libamellet, melléjük pedig 2 körtenegyedet. A körtét meglocsolhatjuk a vajas szafttal, a céklára pedig kerülhet egy kis gyümölcsös balzsamecet. És persze egy kevés frissen őrölt bors, ha szeretik. 

A mi esti tányérunk (Oszi fotóján):

Mi került a pohárba? Először a forgalmazásba nem került, de tavaly ajándékba kapott 2003-as Úrágya furmint (a tanácsokat megfogadva hosszas szellőztetés után),  majd a 2007-es Urbán, amivel már szépen átléptünk a következő fogáshoz.

Holnap jön a vacsora folytatása és persze még több bor.

Junibor, Dürer és egy kis nosztalgia

 

Négy hét után újra 1 hétvége itthon. A lakásra ráférne egy generál, próbáljuk is behozni a lemaradást, de azért a jóból a sok, tudják, szóval szombat este inkább menjünk el, könnyed kis szórakozásra vágyom. A Dürer Kertben borfesztivál, hogy pont gondoltak rám, remek. Herr Paprikával gyorsan megszépülünk, kell kardigán, hát nem hiszem, hogy fázni fogsz, azután szolidan nekivágtunk az éjszakának.

Az Ajtósi Dürer épületeiben az államvizsga óta nem jártam, ismerős mondta is, egy kicsit biztosan furcsa lesz, hát az volt. Igazából sokat nem látni a régi részekből, csak az egykori Eckermann kávézó terme nyitott mindenki számára, benne a pult, rossz időben gondolom székek, de most csak áthaladtunk rajta, irány a kert. Később ahányszor a mosdó felé vettem az irányt, csak forgattam a fejem, ott volt a jegyzetbolt, arra a nyelvészeti órák, mennyit ültem itt, az a sok kávé, hát igen... Most nosztalgiáznék!? Hiába, öregszem. A kert amúgy tetszett, van büfé, leteszteltük Ágóval a zsíros kenyeret (formás, de kicsi), utána lecsúszott még egy hotdog is. Sok asztal, színes lampionok, egészen szellős, nem kell átvágni magad a tömegen, ez mindenképp szimpatikus volt, persze 1 esti tapasztalat túl sokat még nem jelent.

 
És akkor a bor. Az I. Dürer Bor- és Fröccsfesztivál a Junibor programja volt, az egyesület a fiatal borászok generációját fogja össze, szóval itt volt az alkalom, hogy megnézzük őket közelebbről is (és megkóstoljuk, a borokat persze). A legtöbb palack a pincék egyébként is iható, ismert borai voltak, de akadt már fiatal generációs is, a legjobban Gál Péter első saját borát, ami a Nyakra-főre nevet kapta, szerettük, akartam is venni egy üveggel, aztán persze ez elmaradt. Herr Paprika elsőként a Maurus Borászat Ezerjóját itta, ügyesebb volt nálam, az én választásomat elfelejtettük, az övé ismétlésre került. Ifjabb Dúzsi még csak tervezi a saját bort, azért 1 rozét ittunk nála, meglepetéssel nem szolgált, jó volt, mint mindig. A Pendits borászat képviseletében Wille-Baumkauff Stefán kóstoltatott, rozét is, ha jól jegyzeteltem azért, mert véletlenül pinot noir tőkék kerültek a megvásároltak közé. Az én pluszpontom az övé, a fiatal borászok közül ő volt a legbeszédesebb és a legszórakoztatóbb is.

 
Volt zene is, ahogy látják, Téka koncert, poháremelgetés közben mozgott a lábunk az asztal alatt.

Mád, a trilógia vége

A befejező rész következik, Szepsy és a Napudvar után még minden, ami kikívánkozik. Várható bor és étterem, ráadásként némi ezt meg kell nézniük.
Ha megéhezünk Mádon, akkor tapasztalatunk szerint sok választás nem akad, kétszer kérdeztünk, kétszer kaptuk a választ: Mádi Kúria. A másodiknál már nem tétováztunk, üres gyomor, akkor bemegyünk. Szép, de semmi különös belső tér, vendég rajtunk kívül nincs jelen, a pincér kisiet, foglaljunk csak helyet, étlap, nézelődünk, közben jöhet az ital. Az étterem gyenge pontja mindenképpen ez, a borok közül csak a harmadikból sikerül kapnunk 1 üveggel, ami a helyi beszerzési lehetőségeket tekintve mindenképp furcsa. De sebaj, ezen gyorsan átlendülünk, a lényeg, mi kerül a tányérunkra, hát rendelünk gyorsan, rövid várakozás után már emelkednek is a kanalak, később a kések és a villák. Három ételről készült fotó, kitalálhatják, éhes voltam már nagyon. Sorrendben: grillezett oldalas fóliában sült burgonyával, plusz a saláta, borjúpörkölt tojásos nokedlivel és szarvaspörkölt juhtúrós sztrapacskával.

A szarvaspörköltről és Herr Paprika oldalasáról tudok nyilatkozni, mindkettő ízlett, tányéromon nem hagytam semmit. Volt még leves és desszert is, az előbbit nem kóstoltam, az utóbbit pedig nem is láttam, ugyanis mire visszaértem Ágóval (szippantsunk egy kis levegőt), már eltűnt minden. Gondolom, akkor azért rossz nem lehetett.
Jöjjön a második fejezet, az esti borkóstoló a Leskó családnál.

2007-es, majd 2000-es furminttal kezdtünk, szerencsére itt is jegyzeteltem, így tudom, hogy a másodikat találtam jobbnak, nagy csillag virít az évjárat mellett. Következett két zenit, előbbi száraz, utóbbi édes, jelöltem újra, Zsuzsi kedvéért. Közben jöttek a történetek, magyarázatok, mi figyeltünk, kortyoltunk, kérdeztünk. Két cuvée (hárslevelű, furmint) került sorra, 2006-ból és 2007-ből, csillag van itt is és egy zárójeles megjegyzés: A tokaji a gondviselés bora. Befejezésként a 2002-es 4 puttonyos tokaji aszút és a 2000-es aszúeszenciát kóstoltuk, s közben megtudtuk, '72-ben annyi eszencia volt a vidéken, hogy már nem tudtak vele mit kezdeni. Sajnos akkor még gondolat sem voltam. Volt még ürmös is, de erről már tegnap írtam, kíváncsiak megtalálják könnyedén.
Házigazdáink a lelkünkre kötötték, hogy a mádi zsinagógát mindenképp nézzük meg, ha tehetjük, nem csak a különleges műemlék, de az azt felügyelő gondnok személye miatt is. Másnap tehát felkerekedtünk, az épületnél hamar megjelent Barna bácsi is és megkezdődött életem eddigi legtréfásabb bemutatója. A zsinagóga még az 1700-as évek végén épült barokk stílusban, néhány éve újították fel, megkapta az Europa Nostra-díjat, civilek és hírességek egyaránt szívesen látogatják. Barna bácsi ellátott minket minden fontos információval, majd vicceket mesélt, felidézte a köztársasági elnök látogatását, megmutatta a vendégkönyv érdekesebb bejegyzéseit, a róla szóló újságcikket. Nevettünk percenként, innen is köszönjük a tréfás élményt.

Befejeződik a beszámoló, most már valóban, remélem, nem unták nagyon. Látogassanak el Mádra, kapnak egy nagy csomag élményt, s ha már arra járnak, ejtsék útba Füzérradványt is. Herr Paprika gyerekkori nyarainak helyszínét.

Szepsy

Oszitól levél érkezett néhány hete, mehetnénk Szepsyhez, ha van kedv és szabadok vagyunk a megbeszélt napon. Sok gondolkozási időre szükségünk nem volt, a tavalyi látogatásról remek emlékek a fejünkben, persze hogy megyünk. A társaság többi tagja sem tanakodott sokáig, így aztán szombaton kilencen érkeztünk meg Mádra.
11-kor már a család házának udvarán álldogálunk, felvértezve kóstolásra, érkezik Szepsy István, köszönés (Herr Paprika boldogan nyugtázza: megismert), rövid szabadkozás, hogy ilyen korán kezdünk, de a délutáni programja sem lemondható (én akár reggel 8-ra is jöttem volna, ha kell), akkor kezdjünk. Az újaknak egy kis bevezetéssel.

Földtani ismeretek következnek, talajszerkezet, a különböző kőzetek, ásványok, hogy mi laikusok is jobban értsük egy kicsit, még mitől lesz az a bor olyan egyedi és egyszeri. Mi figyelünk, mint egy jó osztály, jegyzetelni még elfelejtek, hát most ne várjanak részletesebbet, a végén pedig nem csak nézhetjük, de akár meg is foghatjuk az egyes darabokat, amik a mádi földet adják.
Akkor menjünk a pincébe! Felsorakozunk, Szepsy kezében kosár, benne a borok, poharak, kinyílik az ajtó, lefelé a lépcsőn, körben elhelyezkedünk, előttünk a hordók sora:

Kézbe vesszük a poharakat, jönnek a borok. A száraz sor. 2008-as furmint, azután a 2008-as hárslevelű a Király dűlőről. Itt már kezemben a füzet, írok, különben elfelejtek mindent, Zsuzsi súg, a hárslevelűhöz tegyél egy csillagot, ez nagyon jó. Mert mi a jó és miért is jó, az csak a mi szánkon, érzésünkön, élményünkön múlik, Szepsy nevet mond, egy-két szót a dűlőről, a bor sikeréről, vagy a különbségekről, de hogy milyen ízt kellene éreznünk, nem hangzik el sosem.
Következik a 2008-as Szent Tamás, hozzá egy kis történet, hogy a legtöbb pontot kapta (az aszúk mellett) egy fontos kritikus értékelésén. Szeretném hinni, hogy értem, miért. Közben tréfás sztorikat mesél, borkóstolón ennyit még nem nevettem, meg persze komolyabb dolgokról is szó esik, az eredetvédelmi rendszer céljáról, egymás vállalásáról, a bor tiszteletéről és a jövőről. Közben magamban azt gondolom, jó lehet, ha valaki ilyen önazonos tud lenni, legyen Párizsban vagy éppen a pincéjében velünk.
Töltődik a poharunk újra, furmint az Urbán dűlőről 2007, a nagy meglepetés, mondja Szepsy és hogy kakukktojásként nyert meg egy bortesztet. Hárslevelű újra, 2007-ből, Zsuzsinak teszek még egy csillagot, végül a 2007-es Szent Tamás.

Akkor hozom még az utolsó borokat - mondja Szepsy. Várakozunk, kattognak a gépek, a hangulatunk remek. Visszatér a kosár, emeljük a poharat, 2006-os szamorodni, Herr Paprikának villan a szeme, értem, palackot szereznünk kell. Botond cuvée 2006, nagy sóhajtások, teljesen mangó, és tényleg, mintha a poharunkban lenne. Amiből, miután az utolsó cseppet is felszívtuk, az illatot próbáljuk valahogy az orrunkba menteni. Jön a befejezés, 2005-ös aszú, lelkesedünk töretlenül, Oszi kérdez, de szóljon, ha már indulnia kell, Szepsy nem szól, de mi értjük, az asztalra kerülnek az üres poharak. Köszönünk és elköszönünk, fél 3, hát ma is érdemes volt felkelni, következik még egy növényekben gazdag délután Mádon és egy boros este, de erről majd részletesebben egy másik bejegyzésben.
Vasárnap még visszatérünk, Oszi felvezetésével, kerül néhány bor a csomagok közé, búcsúzás, akkor majd jövőre (ugye, mi is?). Felvettem a legjobb élmények közé.

Etyek esőben, borral

Tegnap reggel óvatosan kikémleltünk az ablakon, ó, hát süt a nap. Persze ez nem tartott sokáig, de sebaj, csak az eső ne essen nagyon. Reggelire szalonnás tojás készült, hármunknak 9 tojásból, felkészültünk mindenre, ha tele a gyomor, baj már nem eshet. Zárt cipő, ruhából több réteg, esőkabátból több méret. Elindultunk, villamos, pályaudvaron találkozás a társaság többi tagjával, felszállunk, a busz megtelt, délben már ittuk a kávét. És esett az eső. Gyalogoltunk pohárért, kuponért, ó, ez még azért nem olyan elviselhetetlen, esik, de sebaj. Azért inkább a legközelebbi pincesort választottuk, első kenyérlángos, első borok. Amit itt szerettem: a Pozsonyi Pincészet még nem palackozott 2009-es sauvignon blanc-ja és Nyári Ödön Piarista Bora. Itt azért már jobb volt a sátrak alatt (nem is értettük, miért nem állítottak fel többet, a rossz idő most nem volt meglepetés), mígnem az egyik borász úgy gondolta, éppen mi foglaljuk el vendégei elől a helyet, ha nem iszunk, mehetnénk már. Így is tettünk, ha vár még 10 percet, akkor talán mi is vennénk az ő borát, így nem fogjuk. Biztosan.

A táskámból előkerült a második esőkabát, zuhogott, de a kedvünket ez nem szegte, 10 perc múlva már Dúzsi rozéit kóstoltuk egy ház falának támaszkodva, a tető alatt. Herr Paprika kedvence a cabernet volt, én a pinot noirt is szívesen ittam. Álldogáltunk, beszéltünk, nevettünk, majd indultunk megint. Éhség ellen újabb kenyérlángos, közben ilyen volt Etyek:

Harmadik megállónk Újhegy volt, megkóstoltuk Légli Ottó Lugasát, másnak Tiffán bor került a poharába, próbáltunk száradni a tető alatt, az idő nem akart kedvezni nekünk, egyre több lett a víz.

Volt még bennünk tartalék, néhány száz méternyi cuppogás, a mátraaljai N.A.G. már nem maradhat ki, de itt legalább a pincében álldogálhattunk, Concubina, Barnatanya Sauvignon Blanc, csalódást nem okozott most sem. Végül még egy kis kitérő a Heimann boroknál, jó vörösbor nélkül nem mehetünk haza, utolsó koccintások, elindulunk.

Végtelennek tűnő gyaloglás a buszig, a cipőmben már tengert éreztem, a nadrágom színe sötétebb volt a kelleténél, végre fel, utazás, leszállás, futás, villamos, szólni már nem nagyon volt kedvünk. Le, haza, kulcs a zárban, de jó is levenni mindent, forró víz, pizsama, be az ágyba.

Felkeltünk, egészben, Herr Paprika ugyan tüsszög egy kicsit. Jegyzetelés persze elmaradt, a társaság többi tagjának kedvenc borait nem sikerült rögzíteni, de majd legközelebb.
Megyünk jövőre is, de inkább napsütést kérünk, izzadnánk inkább, ha lehet.