Gőzölög, gőzölünk

A kínai kel azért került a kosárba, mert olyan keveset kért magáért, hogy később biztosan szomorúan vagy inkább bosszankodva szidtam volna magam, ha nem hozom el. A répa így is kimaradt, és be is következett az utólagos megbánás. De az arány nem rossz, és legalább kiderült, néha elviselem, ha nemet kell mondani.

Gondoltam, készül majd belőle valamilyen hétköznap nagyon szerethető, gyorsan elkészülő és még gyorsabban megehető tészta, de aztán valahogy haladtunk át a hétfőn, kedden, szerdán és tovább, a kínai kel pedig várakozott kitartóan. Majd csak történik valami. Végül igaza lett. A hétvégével megérkezett a hideg és a felszabadult idő is, volt már kedv kicsit bonyolultabb konyhai műveletekhez, így elővettük a kínai kel, de nem tészta mellé került, hanem a párolóbetétre. A gőzölt, töltött tekercseket nagyon kedveljük Herr Paprikával, de nem mondhatnám, hogy olyan gyakran jelennek meg a tányéron, ahányszor szeretnénk vagy inkább lehetne. Pedig amióta vásároltunk a svéd áruházban egy praktikus kis párolóbetétet, igazán nem indokolható a ritka előfordulás, és bár mindig hosszadalmas konyhában álldogálásra emlékszem, a valóságban egyáltalán nem tart elviselhetetlen ideig a munka.

A mai verzió marha- és sertéshússal készült, mellé chiliszósz híján zöldcitromos-mézes joghurt került, ami annak ellenére, hogy amolyan helyettesítő megoldásnak tűnt, remekül bevált, megtartjuk.

Itt a vége, tekerünk.

Gőzölt kínaikel-tekercsek zöldcitromos-mézes joghurttal

kb. 16-18 kínaikel-levél

20 dkg darált marhahús

20 dkg darált sertéshús

kurkuma

chilipehely

római kömény

3-4 zöldhagyma

só

citrombors

olívaolaj

2 dl joghurt

1 zöldcitrom

méz

só

Egy serpenyőben felmelegítünk úgy egy evőkanál olajat, rádobjuk a marha- és sertéshúst, majd miközben kevergetve pirítjuk, adunk hozzá egy-egy teáskanál kurkumát, ízlés szerint chilit, majd sózzuk, végül megszórjuk citromborssal. Addig pirítjuk a húst, amíg majdnem teljesen átsül, akkor levesszük a tűzhelyről, hűlni hagyjuk. Az zöldhagymákat megmossuk, végeket levágjuk, majd felkarikázzuk őket, és a húshoz keverjük.

A kínai kel leveleit megmossuk, majd forrásban lévő vízben több adagban két percig főzzük, azután óvatosan kivesszük a leveleket, szűrőbe tesszük, hideg vizet engedünk rájuk, lecsöpögtetjük, majd egy konyharuhára fektetjük őket. A levelek tövénél kivághatjuk a túl kemény részt, majd teszünk közel a tövükhöz kb. fél-egy evőkanálnyit a töltelékből, a levelek két oldalát behajtjuk, feltekerjük, a kész csomag végeit benyomkodjuk. Amikor elkészültünk, egy megfelelő méretű edényben vizet melegítünk, a párolóbetétre rakjuk szorosan egymás mellé a tekercseket, a betétet a fazékba rakjuk (figyeljünk rá, hogy a tekercsek ne érintkezzenek a vízzel), lefedjük, és kb. 5-6 perc alatt készre gőzöljük.

A joghurtot egy kisebb tálban kikeverjük a zöldcitrom lereszelt héjával és felének kifacsart levével, adunk hozzá két teáskanálnyi mézet és egy csipet sót, keverünk, kóstolunk, ha bármi hiányozna, pótoljuk.

Tányér, néhány tekercs, mellé joghurt, készen is vagyunk.

Miután eltűnt a tekercsek igen nagy hányada, és kölcsönösen megveregettük egymás vállát, megbeszéltük, ígértük, fogadtuk, hogy gyakrabban vetjük be a gőzt. Szóval tekerjenek, gőzöljenek, mártogassanak, nem fogják megbánni.

Marharagu Váncsa módra

Ha tél és hó és hideg, akkor egy kannával több teát iszom, előveszem a legmelegebb zoknikat a fiókból, bekerül a kabátzsebbe az addig megtagadott kesztyű, nem tréfálok a sapkával, néha nem felejtem el lekezelni a szám, próbálok megbarátkozni a csizmával, igyekszem nem észrevenni a fejemben vészjelzéseket leadó figyelmeztetést, mert miért is csúszna el gyakrabban egy nyáron eltört láb, mint bármelyik másik, és ha meguntam este az olvasást, a takarót a fejem tetejéig húzom. A konyhában is működnek a télies reflexek, Herr Paprikától legalább hétvégén próbálom kikönyörögni a meleg reggelit, ami nálam tojást jelent bármilyen formában, és persze nem én kapom kézbe a serpenyőt. Ha pedig ebéd, akkor a valószínűleg legelőször felugró válasz a fejemben a marharagu. Akik olvassák egy ideje imbiszt, gondolom, most nem kiáltottak fel a meglepetéstől.

Pénteken tehát eldöntöttem, ragu lesz, és azt is, ideje új receptet kipróbálni, ránk ne törjön végül a tényér fölött az unalom, így elővettem Váncsa István második szakácskönyvét, a Lakomát, és találtam is egy megfelelőnek tűnő lehetőséget. Váncsa mindkét könyvét nagyon kedvelem, ahogy sokan mások, remek szórakozás csak olvasgatni is, de az eddig kipróbált receptekben sem volt hiba. A mai szereplő Marharagu gyöngyhagymával néven található a könyvben, és én bizony már a legelején elkövettem egy merényletet, a gyöngyhagymát fehér hagymára cseréltem, de a beszerzés során nem mutatkozott más megoldás. Szóval ezért szerepel imbiszen görög marharaguként az étel, itt pedig jön a recept, ami a hagyma lecserélésén kívül csak néhány minimális változtatást tartalmaz.

Görög marharagu


1,5 kg marhalábszár
1 kg fehér hagyma
4 gerezd fokhagyma
1 narancs
8 paradicsom (hámozott paradicsom konzervből)
12 szem szegfűbors 
8 szegfűszeg
fahéjrúd (5-6 centi hosszú)
8 babérlevél
8 szál kakukkfű
fél evőkanál méz
3 dl száraz vörösbor
olívaolaj
só
bors

A hagymát megpucoljuk, félbe vágjuk, majd vékonyan felszeleteljük. A fokhagymát ugyancsak megpucoljuk, apróra vágjuk. A húst megmossuk, papírtörlővel felitatjuk a vizet,   majd úgy kétcentis kockákra vágjuk. A paradicsomokat lecsöpögtetjük, kockákra vágjuk. A narancsot forró víz alatt megmossuk, szárazra töröljük, majd vékony csíkokban levágjuk a héját.

Egy serpenyőben felforrósítunk két-három evőkanál olívaolajat, több adagban megpirítjuk a marhahúst, majd átrakjuk egy öntöttvas edénybe. A visszamaradt olajban megpároljuk a hagymát, ha szükséges, adunk még hozzá olívaolajat. Ha kész a hagyma, mehet az edénybe. A serpenyőben ezután fél percig sütjük a fokhagymát, majd jöhet a paradicsom, a méz, néhány percig főzzük, azután következhet a vörösbor, a babérlevél, a szegfűszeg, a szegfűbors, a fahéj,  a kakukkfű, só és frissen őrölt bors. Három-négy percig főzzük, majd az egészet az edénybe öntjük, átkeverjük.

A sütőt 150 fokra állítjuk, betesszük lefedve az öntöttvas edényt, és úgy 3,5 órán keresztül sütjük. A folyamat végén ellenőrizzük a hús állagát, ha megfelelőnek érezzük, készen is vagyunk. És persze ha valamit hiányolnak, ne felejtsék pótolni.

Sütőben még nem készült marharagu a konyhában, most rájöttem, nagy hiba volt, remek volt az íze, a hús állaga, és persze az sem hátrány, hogy szinte egyáltalán nem kellett foglalkozni vele órákig, az öntöttvas edény és a sütő végezte a dolgát. A másik következtetésem pedig, hogy soha nem fogok másfél kilónál kevesebb húsból ragut főzni, most ugyanis az a felelőtlen gondolatom támadt, elég lesz kettőnknek a felezett mennyiség is. Hiba volt, súlyos hiba. Nem maradtunk éhesek, azt azért ne gondolják, de jó lett volna bizony másnap nem a fazék aljában árválkodó megmaradt adagot nézni szomorúan, és nem azon gondolkodni, ki volt annyira jó, hogy megehesse majd. 

Madáretető

A történet azzal kezdődött, hogy többször megjelent a konyhaablak párkányán egy rigó, körbenézett, letelepedett a kint hagyott virágláda szélén, bizalmatlanul méregette az éppen reggeli kávét vagy esti levest készítő személyt, aztán ha túl sok lett a mozgás, ment, azaz repült tovább. Már nem emlékszem, hogyan jutott az eszembe ez a visszatérő epizód, de meséltem Józsinak a szimpatikus látogatóról, és ő mondta ki, amire magamtól nem gondoltam addig, hogy lehetnék ám madárbarát, ha már egyszer jön, akkor kaphatna valamit enni is. Így aztán elővettem egy használaton kívüli virágalátétet, került bele dió és kockákra vágott alma, aztán kitettem a párkányon telelő virágládára, és vártam, vártam és vártam. Napokig nem történt semmi, néha odanyomtam az orrom az ablaküveghez, és szerettem volna úgy látni, hogy leapadt az eleség mennyisége, de nem tudtam becsapni magam. 

Egy reggel aztán megjelent egy cinke, kikapott egy diót a tálból, aztán már itt se volt. Mosoly, öröm, siker. Úgy látszik, csak az első felfedezés volt nehéz, mert azután rohamosan tűntek el a diók és az almák, persze nem a cinkék kezdtek el nagyban játszani, hanem visszatért a feketerigó. 

Először gyors evés, aztán rövid üldögélés a párkányon, később hosszas a virágládában, szóval kezdte megszokni a terepet. Én először teljesen lemerevedtem, nehogy rémült szívdobbanást és ijedt menekülést okozzanak a mozdulataim, majd a lassúnál is lassabban kihátráltam a konyhából. És persze örültem. Két nappal ezelőtt viszont már kora reggel a virágládában ült a rigó felborzolt tollakkal, és hát bármennyire is szerettem volna elkerülni a fenyegető szerepét, a kávé utáni vágy erősebb volt nálam. Minimál fény mellett és igazán óvatosan kezdtem az akciót, a rigó figyelmét persze a benti mozgás nem kerülte el, fordult egyet, szemmel tartott, de nem repült el. Én pedig közöltem Herr Paprikával, ideje továbblépni, elég a névtelenségből. Így lett a rigónk Ottó.

Ottó azóta is érkezik, szinte menetrendszerűen, én beszélek hozzá, ő figyeli, hogyan főzök kávét. A tálat azóta feltöltöttem, próbálok jó madáretető lenni, mert ha már belekezdtünk, tilos szünetet tartani, ezt a fontos szabályt már az elején megjegyeztem. Ottó távollétében persze jönnek mások is, főleg cinkék, szóval a konyhaablakban látványosan megnövekedett a forgalom, és bevallom, gondoskodni jó, és érezni azt a kis bizalmat, amibe belefér, hogy lassan megközelítsem Ottót, és lefényképezzem. Láthatják, kameraérzékeny.

Nem mondok újat azzal, egészen hideg az idő, ráadásul jön a havazás, ami a madarak számára még veszélyesebb. Ha meghoztam a kedvüket, akkor elég egy kevés dió vagy más olajos mag, alma, darabka szalonna, és lehet kezdeni az élelmezést. Az enyémnél sokkal több és okosabb tanácsot itt olvashatnak.

Itt a vége, kívánok mindenkinek remek hétvégét, hogy fehér lesz, az azt hiszem, nem kérdés. Figyeljenek egymásra, madarakra, állatokra, és főzzenek mondjuk egy jó levest, egy tartalmas ragut, vagy amit épp megkívánnak. És persze hógolyózzanak.

Édes, fanyar, morzsás

Szeretem a morzsás dolgokat, kár lenne tagadni, remekül variálhatóak, nem igényelnek  sok munkát, és várni sem kell rájuk sokat. Imbiszen is megfordult már néhány, szerepelt levendulás-epres,  céklás, sütőtökös és kelkáposztás crumble is. Remélem, nem hagytam ki senkit. Annyi biztosan megállapítható, eddig a sós felé hajlottam, de ma javítok az arányokon, jön egy egyszerre édes és fanyar változat grépfrúttal és naranccsal. Előre csak annyit, a recept bevált, szóval maradhat, megtartom.

A grépfrútfilézés viszontagságairól meséltem már egyszer régen, azóta viszont nagy lépést tett a konyha, karácsonykor ugyanis két kedves barát megajándékozott egy filéző készlettel, így aztán ma már felfegyverkezve kezdek neki a gerezdek megszabadításának. Persze ha nincsen ilyen eszközük, egy jó éles késsel is kiválóan megoldható a feladat, ami így is, úgy is kíván egy kisebb (nagyobb) adag türelmet. 

A recepthez még annyit, ha már elővettem a hajdinalisztet, gondoltam, el se rakom. Igen, jól gondolják, belőle (és dióból) készült a morzsa, de ha nem tartanak otthon hajdinalisztet, helyettesíthetik nyugodtan mással. 

Itt a vége, morzsázunk.

Citrusgyümölcsök diós morzsával

2 grépfrút

3-4 narancs (mérettől függően)

6 dkg hajdinaliszt

4 dkg dió 

5 dkg vaj

nádcukor

só

A narancsokat és a grépfrútokat megpucoljuk, gerezdekre szedjük, majd egy éles késsel kifilézzük, fehér hártya ne maradjon rajtuk. A gerezdeket kisebb darabokra vágjuk.

A konyhai robotgép késes részébe tesszük a hajdinalisztet, a diót, a kisebb darabokra vágott hideg vajat, adunk hozzá két teáskanál nádcukrot és egy csipet sót, majd addig dolgozunk rajta a géppel, amíg az alkotóelemek morzsás állagúak nem lesznek.

Négy kisebb formában (persze sütőálló) elosztjuk a grépfrút- és narancsdarabokat, a tetejüket meghintjük nádcukorral, majd szépen elosztjuk rajtuk a diós morzsát. A formákat sütőlapra helyezzük, majd kb. 180 fokos sütőben (légkeverés) 15-20 perc alatt megsütjük a crumble-t, a lényeg, hogy a végén a morzsa szépen megpiruljon.

Kivesszük, hűlni hagyjuk, azután kikanalazzuk. 

Ha meghoztam a kedvüket, tegyenek egy próbát, ebben az igazán télies télben jó lesz majd a langyos formát a kezükbe fogni, és azt hiszem, az ízében sem lesz hiba.

Palacsinta helyett palacsinta

Hetek óta palacsintáról beszélek, ábrándozom, álmodozom. Egyszer már annyira közel kerültem a megvalósításhoz, hogy még Pannit is felhívtam, és kifaggattam a receptről, mert nem akármilyen palacsintát akartam, csakis a gyerekkorit, lekvárral, túróval vagy kakaóval, mert bizony az utóbbi verzió volt az én titkos vagy inkább köztudott favoritom. Aztán persze túl rövid lett az a kiszemelt délután, és a terv maradt ugyanúgy. A megsütés küszöbén. 

Amikor aztán egy hirtelen ötletnek engedve mégis tésztát kezdtem kevergetni egy reggel, nyilván nem vágytam édesre, csak sósra. Így van ez, furcsa vagyok néha. Tehát sós palacsinta készült, hajdinaliszttel, ami a tavalyi blinik óta várakozott az egyik kosárban, és egyértelmű volt, most újra itt az ideje. Került a tésztába dió is, mert ha még nem tudták volna, szeretem a ropogást a fogam alatt, másrészt abban a szerencsés állapotban van a kamránk, hogy nem kevés diót tárolhat Józsiék jóvoltából. 
A megvalósítás könnyen ment, a palacsintát azért nem dobáltam még, majd legközelebb figurázok inkább. Langyosan, tetején kecskesajttal kiváló reggeli volt, ha szerénytelenül dicsérhetem magam. Itt a vége, sütünk.

Diós hajdinapalacsinta kecskesajttal

10 dkg hajdinaliszt

2 tojás

2 dl tej

1 dl szénsavas ásványvíz vagy szóda

1 marék dió

só

5 dkg natúr kecskesajt

olaj a sütéshez

A diót száraz serpenyőben megpirítjuk, várunk, amíg kihűl, majd mozsárban összetörjük. A lisztet egy tálba szitáljuk, lassan hozzáöntjük a tejet, közben keverünk folyamatosan, majd jöhet a két felvert tojás, az ásványvíz, egy csipet só, végül a masszába szórjuk a diót, és keverünk egy utolsót. A tálat letakarjuk, és pihentetjük a tésztát úgy tizenöt percig. 

Ha letelt az idő, egy közepes méretű serpenyőbe, ideális esetben palacsintasütőbe kevés olajat sütünk, a tésztánkat átkeverjük (ha esetleg nem lenne megfelelő az állaga, liszttel sűríthetünk, vagy tejjel hígíthatunk), majd a szokásos módszerrel kisütjük a palacsintákat. Figyeljünk rá, hogy a diót egyenletesen osszuk el. Nyolc-kilenc palacsintára számítsanak.

Tányér, langyos hajdinapalacsinta, tetejére reszelt kecskesajt, villa és egy kés. Ismétlem magam, de igazán remek reggeli.

Reggelizni jó, persze nem kell azért palacsintával kezdeni a napot. Viszont egy lassú vasárnap?    Akkor erősen ajánlott. 

Narancsra narancs

Imbisz még mindig ünnepel, de kezdődik az utolsó rész, minden születésnap befejeződik egyszer, hát tartsanak ki. Nyújtottunk már tésztát, rétegeztünk borjúhúst, most pedig jön a harmadik, a vacsora vége, a narancsban úszó desszert. Ha már a felütés és a középmező is olasz hangulatban telt, próbáltam a végére is illőt és illeszkedőt találni, majd eldöntik, mennyire sikerült.

A poharas desszert nem nevezhető gyakori vendégnek a konyhában, gondolni szoktam rá, igazán, versenyeztetem másokkal, aztán valahogy mindig kiütik, kifullad, lemarad. Most viszont nyert, és talán nem kell majd a folytatásra ilyen sokat várni. A szülinapi változat lényegét a narancs adta, került bele likőr, szirup és gyümölcs formájában is, szóval tobzódtunk a narancsos narancsban, annyit mondhatok. Az elkészítés végtelen egyszerűsége ellenére adódtak problémák, főleg az én hangulatomban, ugyanis éppen akkor kezdtem neki, amikor megállapítottam, nem tartunk sehol, és mutatkoztak a pánikba esés jelei. A sötétülő kedv áldozatául a poharak váltak, amiket sikerült szépen megkennem mascarponéval ott is, ahol egyáltalán és véletlenül sem kellett volna. Szóval hallgassanak rám, soha ne kanalazzanak szűk szájú pohárba feldúltan és kilengő kézzel. Soha. Mielőtt kérdeznék, hát persze hogy elkészültünk.

Itt a vége, bevezetésként még annyit a recepthez, hogy nem jegyzeteltem, de igyekszem pontosan emlékezni, ha tévednék egy kicsit a mennyiségben, itt kérek elnézést, és csak javítsanak bátran. Akkor rétegezünk.

Narancsos pohárdesszert

3-4 narancs

narancslikőr

nádcukor

20 dkg mascarpone

1 dl tejszín

1 tasak bourbon vaníliás cukor

kb. 8-10 babapiskóta

5 dkg szeletelt mandula

A sziruphoz kifacsarunk egy vagy két narancsot, 3 dl narancslére lesz szükségünk. A narancslevet egy kisebb edénybe öntjük, adunk hozzá 4 evőkanál nádcukrot, majd alacsony fokozaton addig főzzük, amíg szépen besűrűsödik. Aki szeretné, felhasználás előtt át is szűrheti. A mascarponét összekeverjük a tejszínnel, egy kupica narancslikőrrel és a vaníliás cukorral. Ha túl sűrűnek találnánk, akkor lazítsunk még rajta egy kevés tejszínnel. A megmaradt narancsot pucoljuk meg, szedjük gerezdjeire, majd filézzük ki.

Vegyünk elő négy (esetleg 6 kicsi) megfelelőnek tűnő poharat, tegyünk az aljukba egy réteget a kisebb darabokra tört babapiskótából, locsoljunk egy kevés narancslikőrt, azután narancsszirupot, jöhet néhány teáskanál mascarpone, majd kisebb darabokra vágott narancs, aztán kezdhetjük elölről. Annyi szintet gyárthatunk, amekkora a poharunk, ameddig tart az alapanyag, és persze amennyihez épp kedvünk van. A rétegezést fejezzük be mascarponéval, és locsolhatunk a végén még egy kevés narancsszirupot is. Fedjük le a poharakat, és hűtsük be néhány órára, hogy a babapiskótának legyen ideje megpuhulni.

Tálaláskor szórjunk a poharakba szeletelt mandulát, amit előzetesen száraz serpenyőben megpirítottunk. Itt a vége, kanál, eszünk.

A desszert jól teljesített, még Józsi is megdicsérte, pedig ő aztán nem nevezhető édesszájúnak. Egyenek, igyanak narancsot, mi mást is mondhatnék.

Ugorj a számba

Folytatódik a születésnapi sztori, a ravioli után következik egy igazi olasz klasszikus, a saltimbocca avagy a zsályás borjú, amiről Herr Paprika nem akarta elhinni, hogy még sosem készült nálunk. Én bizonygattam, az emlékezete csalóka, mi bizony még sosem sütöttünk borjút sonkával, zsályával fedve, de először azért nem hitt nekem. Szombat óta viszont már van mire emlékeznünk.

A saltimbocca elkészítése nem nevezhető nagy munkának, viszont most kivételesen magam is megjegyzem, fontos az odafigyelés és a jó alapanyagok A tökéletes recept után kutatva olvastam mindenfélét, Locatelliben bíztam előzetesen, de ő csak mellékesen beszél a könyvében a saltimboccáról, végül a Bűvös szakácson talált bejegyzés bizonyult a leghasznosabbnak, az előkészületek és a sütés során az ő tanácsaikat követtük leginkább.

A borjú mellé először spenótot szerettem volna, Herr Paprika viszont inkább a kelbimbóra szavazott, a polenta viszont közös kedvencként egyértelmű volt. A végeredmény siker volt az asztalnál, és ami a legfontosabb, a szülinapos is hangosan volt elégedett.

Végül a címhez egy rövid magyarázat, a saltimbocca valami olyasmit jelent magyarul "ugorj a szájba". Itt a vége, borjút sütünk. 

Saltimbocca 

8 vékony szelet borjúcomb

8 szelet szárított sonka

8 nagy zsályalevél

1,5-2 dl száraz fehérbor

3-4 dkg vaj

olívaolaj

A borjúszeleteket megmossuk, papírtörlővel felitatjuk a vizet, majd (esetleg fólia alatt) óvatosan kiklopfoljuk, de ne használjuk a klopfoló fémes felét. Mindegyik szeletre fektessünk egy szelet sonkát, a sonkákra egy zsályalevelet, majd tűzzük fogpiszkáló segítségével a húsra. Egy nagyobb serpenyőben olvasszuk fel a vajat, adjunk hozzá két evőkanál olajat, azután süssük a borjúszeletek mindkét oldalát 2-3 percig. Az elkészült darabokat tegyük egy tűzálló tálra, és kb. 50 fokos sütőben tartsuk melegen. Ha elkészültünk a sütéssel, öntsük a serpenyőbe a bort, forraljuk fel és sűrítsük be. Készen is vagyunk.

Mi vajban és egy kevés fehérborban párolt kelbimbóval, polentával ettük, utóbbihoz recept itt olvasható.

Ha eddig nem tették volna, próbálják ki a saltimboccát, kevés munka, remek végeredmény, nem fogják megbánni. Imbiszem következik a befejező rész, desszert eszünk és sok narancsot.

Szülinapi ravioli

A születésnapi vacsora tervezésekor egészen hamar kitaláltam, ázsiai ihletésű menü lesz, kókusztejbe merülve még úgy sem ünnepeltünk, és persze az sem volt hátul kullogó szempont, hogy Ágó kedveli az ilyen ízeket. Herr Paprika hasonlóan lelkesnek mutatkozott, így hát úgy tűnt, a kérdés eldöntetett, már csak a részleteket kell kidolgozni. Egyszerre aztán következett az a bizonyos 180 fok és a fordulat. A kókusztej beszerzése mindenféle akadályokba ütközött, a halvásárlás sem tűnt éppen könnyű menetnek, a részletek most nem fontosak, csak a végeredmény. Megfogyatkozott a kedv, és B tervre volt szükség. Azonnal.  

Ne kérdezzék, hogyan jutottam idáig, akkor még biztosan el tudtam volna mesélni az asszociációk láncolatát, most viszont már nagyon kellene erőltetnem a memóriát, ettől pedig inkább megkímélem magam. És mindenki mást is. A nyertes gondolat azt hiszem, könnyen kitalálható, Ázsia helyett hirtelen Olaszország költözött a fejembe, és maradt is, szóval az ünneplős vacsora próbált ezen a vonalon mozogni. Ma bemutatkozik az előételként funkcionáló ravioli, aztán jönnek majd a többiek.

A tésztagép beszerzésének történetét és első használatát olvashatták már imbiszen, akkor is ravioli készült, de nem kecskesajttal, hanem marhahúsos töltelékkel, paradicsomszósszal, és akkor is megállapítottam, tésztát gyúrni nem is olyan nagy munka, ahogy azt gondolnánk, gondoltam. Most sem volt ez másképp, de persze ebben nagy része volt a jól összehangolt munkának Herr Paprikával, és a tésztagépnek, ami minden alkalommal bebizonyítja, mennyire érdemes volt akkor nem gondolkodni sokat, inkább megszerezni. 

Itt a vége, tésztát gyúrunk.

Kecskesajtos ravioli

20 dkg liszt (oo típusú)

2 tojás

só

20 dkg natúr kecskesajt

10 dkg túró

néhány bazsalikomlevél

kb. 5-6 dkg vaj

só

bors

A lisztet egy nagyobb gyúródeszkára szórjuk, kisebb dombot formálunk belőle, a közepébe fúrunk egy mélyedést, majd egyenként beleütjük a tojásokat, végül adunk hozzá egy kevés sót. Belisztezett kézzel elkezdjük összedolgozni a lisztet a tojásokkal, majd amikor már szépen összeállt, jöhet a gyúrás. Ha túl morzsásnak érezzük a tésztát, akkor nedvesítsük be a kezünket, és folytassuk azzal a gyúrást. A végén legyen a tészta szép fényes és egynemű. Formáljunk belőle golyót, tegyük egy tálba, takarjuk le nedves konyharuhával, hagyjuk pihenni úgy egy órán át.

A töltelékhez reszeljük le a kecskesajtot, adjuk hozzá a villával összetört túrót, néhány összevágott bazsalikomlevelet és frissen őrölt borsot. Az egészet villával alaposan keverjük össze, kóstoljunk, ha bármi hiányozna, lehet pótolni.

Osszuk a tésztagolyót két részre, kicsit lapítsuk ki a darabokat, majd kezdjük el tésztagéppel kinyújtani őket. Részletesebb leírást itt találnak. A kész tésztalapokból vágjunk kb. 5-6 cm átmérőjű köröket, a szélüket kenjük meg vízzel, a tészta egyik felére helyezzünk egy teáskanálnyi tölteléket, majd hajtsuk rá a korong másik felét úgy, hogy a töltelék mentén kezdjük el összetapasztani a tésztát, így kiszorítjuk a levegőt. A kész raviolik szélét villával mintázhatjuk, ha van kedvünk hozzá.

Egy nagy lábasban forraljunk vizet, adjunk hozzá egy kevés sót, majd óvatosan dobjuk a forrásban lévő vízbe a tésztabatyukat, és néhány perc alatt főzzük készre. Ha a víz tetejére emelkednek, elkészültünk.

Tányér, ravioli, olvasztott vaj, esetleg bazsalikom, itt a vége, készen vagyunk.

A kecskesajtos ravioli jó kezdés volt, szerette az ünnepelt, az ünneplők és mi is. El is határoztuk, gyakrabban készül friss tiszta a konyhában, most ide is leírtam, lehet emlékeztetni rá.

Holnap jön a folytatás, zsályával, polentával és a többiekkel.

Névtelen saláta

Nem emlékszem, megvallottam-e már imbiszen rajongásomat a paradicsomecet iránt. Ha nem, akkor éppen itt az ideje. Imádatom teljesen véletlenül kezdődött évekkel ezelőtt, amikor egy olaszországi bevásárlás során leemeltem a polcról, aztán hagytam meggyőzni magam, hogy erre az ecetre feltétlenül szükségem van, és később kiderült, nem tévedtem. A paradicsomecet sötét színű, intenzív illatú és ízű, az utóbbi nyilván a paradicsomra emlékeztet. A konyha legunalmasabb salátáját is érdekessé, sőt szerethetővé teszi, jó dolgokból pedig még jobbat húz elő. Alapvetően is ecetes ember vagyok, szeretem, ahogy összehúzódik savanyút érezve a szám, a paradicsomecetet viszont valóban és igazán imádom, a tányér alján maradt cseppeket is megeszem, megiszom valahogy. A módszert csak képzeljék el. Amikor kiürült az az első üveg, szomorúan tüntettem el, mert nem találkoztam vele sehol, persze őszintén szólva nem is kerestem kitartóan. Herr Paprika viszont ment, látott és vásárolt, én pedig boldogan tettem a helyére a születésnapos paradicsomecetet.

Főszerepben tehát az ecet, de van itt azért egy saláta is, ami a kamrában, hűtőben talált alapanyagok felhasználásával készült. Neve nincs, nem akart támadni az ötlet, hát így maradt. Ha ránéznek, és azt mondják  "ó, hát ez egy....", akkor ne titkolják el.

Itt a vége, salátát eszünk.

Névtelen saláta

6-8 aszalt paradicsom (olajban eltett)

1 marék dió

5 dkg kéksajt

2-3 zsenge káposztalevél

2 adagnyi jégsaláta (vagy más zöld)

paradicsomecet

extra szűz olívaolaj

só 

A diót száraz serpenyőben megpirítjuk, várunk, amíg kihűl, majd mozsárban összetörjük. A káposztaleveleket megmossuk, papírtörlővel felitatjuk a vizet, azután vékonyan felcsíkozzuk. A jégsalátát ugyancsak megmossuk, megszárítjuk salátacentrifugában vagy más módszerrel, majd vékony csíkokra vágjuk. Persze tépkedhetjük is, ahogy jólesik. Az aszalt paradicsomokat lecsöpögtetjük, kisebb darabokra vágjuk. 

Egy mélyebb tálban összekeverjük a káposztát, a jégsalátát, a paradicsomot és a diót, meglocsoljuk olívaolajjal és paradicsomecettel, egy kis só, majd összeforgatjuk. Egy tál, saláta, tetejére morzsolt kéksajt, esetleg firssen őrölt bors, aztán újra az elejéről. Villa és evés.

 Ha paradicsomecettel találkoznak, fogják, vigyék. Nem fogják megbánni. Remélem.

 

Tea, csalán, mese

Teasztori következik, főszerepben a csalán, aki tehát megriadt, most forduljon vissza. Akik maradnak mégis, azoknak következik egy rövid beszámoló teáról, gyerekkorról és arról, vajon megbízhatom-e a régi ízemlékekben.

Január elején az az ösztön, igény, kívánság ütötte fel a fejét bennem, hogy jó lenne teakúrát tartani, ha már a diéta nekem valahogy sosem ment, legalább így próbáljak némi tisztulást és jó lelkiismeretet elérni. Rövid olvasgatás és hosszas polc előtt álldogálás, papírdoboz-tapogatás, morfondírozás után végül csalántea került a kosaramba. Most már azt mondom, nem véletlenül. Panni (Frau Paprika anyukája) ugyanis már hosszú-hosszú évekkel ezelőtt is meglehetősen tudatos volt gyógynövények terén, ez megnyilvánult a tálcákon száradó, az én szememben abszolút egyforma külsejű levelekben, a különféle gyógyhatású, de felettébb és felejthetetlenül kellemetlen ízű teakeverékekben és a növekvő számú szakirodalomban. Egy gyerek,  vagy már alakuló felnőttkezdemény nyilván nem kíván magától mondjuk komló- vagy éppen cickafarkteát inni, hát én sem voltam különleges, így aztán egy-egy bögre kiváló főzet elkortyolása nem kis kihívást jelentett. Nem csak nekem. Próbáltam hinni, átlényegülni, kellemesnek gondolni, de a gyakorta előforduló keserűség sokszor átugorhatatlan gátat jelentett. 

A csalán egy időben erősen megvetette a lábát otthon, és bár próbáltunk nem tudomást venni róla, Panni e téren nem ismert tréfát, így aztán a tavaszi tisztítókúrák jegyében a család minden tagja megkapta a maga teli bögréjét. Már a zöld külsőt is meglehetősen bizarrnak találtam, de ne ítéljünk, inkább igyunk. Egy korty azonnali szemszűkülést, szájösszehúzódást, vállrándulást, borzongást okozott, azt kaptam, amit vártam. Kellett egy csel. Egyetlen könnyen megvalósítható megoldás kínálkozott, így aztán a tea nem engem tisztított, hanem a virágokat. Értik, ugye? Remélem, a titok leleplezése most már megúszható, és Panni is elnézi majd a régi csínyt. Drukkoljanak.

 

Ugorjunk egy-két-sok évet, következzenek a frissen szerzett csalános élmények. Bögre, filter, kb. másfél deci forrásban lévő víz, 6-8 perc várakozás. Kézben a bögrefül, fújás egyszer, fújás kétszer, nagy levegő, egyszer élünk, most vagy soha és ki ha nem én. Egy korty. Várom azt a régi szemszűkülős, arcösszehúzós, gyomorrándítós, borzongató érzést. De nem jön. Második korty. Nem csalhatnak ennyire az emlékeim. Még mindig semmi. Harmadik korty. Most akkor valaki megváltozott. A bögre kiürült, én pedig megállapítottam, hogy persze a csalán nem egy citromos gyömbértea, de azért egyáltalán nem rossz a maga nemében. Megbarátkoztunk, két hete nem volt köztünk vita.

A történethez persze hozzátartozik, hogy az óvodai cukros-citromos teától eljutottam a cukrot nem látott zöld, fekete, fehér, vörös, gyümölcs- és gyógyteákig, és tudom, milyen az ízük. És már sosem várom, hogy édesebb legyen vagy savanyúbb. 

Ha már a csalán a bejegyzés főszereplője, akkor jöjjön néhány jó tulajdonsága, ami talán segít, hogy megfőzzék az első adagot, ha eddig nem próbálták volna. Kiváló vértisztító növény, ezért olyan kedvelt tavaszi tisztítókúrákon, számtalan vitamint és ásványi anyagot tartalmaz, sok benne például a vas és a kalcium, jó hatással van az immunrendszerre, a szívre, az ízületekre, és így tovább. Ha olvasnának többet is, itt és itt megtehetik.

Szeressék a csalánt, vagy legalább próbálják megkedvelni. Én pedig köszönöm Panninak a régi emlékeket és a kitartását, mert nélküle most nem tartanék itt. 

 Imbisz most már talán főzni is fog, ígéret nincs, csak remény.

Próba

Jól gondolják, nem tévednek, ma nem lesz recept, helyette hétvégi gyaloglás, próbaút, de azért a végén eszünk is egy kicsit. Az első januári bejegyzésben említettem már, hogy karácsonykor nemcsak sok bejglivel, kacsával, szaloncukorral és minden mással lettem gazdagabb, hanem egy túrabottal is, hogy legyen mivel és mire támaszkodni, ha szaladnak a lábak. Szilveszterre már terveztem az első közös terepszemlét, de ahogy gyakorta, most sem úgy zajlottak az események, mint azt előzetesen gondoltam. Pihentek a botok és a lábak, végül aztán a körülmények szombaton úgy alakultak, hogy kipróbálhattuk egymást, és bár süvített a szél, szaladtak a felhők, Herr Paprikával elindultunk, és de jól tettük (képek kíváncsiaknak itt). 

A botok először jobbak voltak nálam, na persze, bal kéz és jobb láb, bal láb és jobb kéz, könnyű lehet, csak én vagyok kivétel. Szóval a váltott mozgás nem csak a lábtörés utáni gyógytornákon jelentett bosszankodós-elnevetős-abbahagyós-újrakezdős problémát. Persze most azért könnyebb helyzetben próbálkoztam, haladtam is előre, akár egy lassított felvétel, gondoltam is magamban, még jó, hogy a fejlámpák is a táskába kerültek, lesz itt még naplemente, szürkület, sötétség. Aztán egyszerre elfelejtettem, mit is markolnak az ujjaim, már nem csak az utat néztem a lábam előtt, nem kellett folyton újrakezdenem, és még fel is gyorsultam. Futásra azért ne gondoljanak. Összegezve: hegyre fel, sík terepen remekül összedolgoztunk, lefelé még kicsit robotszerű a mozgás, de majd próbálom elengedni a rossz emlékeket, és egy váratlan pillanatban megelőzöm Herr Paprikát.

Az erdő egyébként hidegben, szállingózó hóban, arcpirosító szélben is kiváló hely a kikapcsolásra, csak kellenek a testfedő rétegek, forró gyömbértea a termoszban, és erre a távra mondjuk néhány megmaradt szaloncukor, hogy legyen mit elégetni. 

Visszafelé persze az elsődleges téma a főzés volt, már a reggeli emléke is eltűnt belőlünk, így szórakozásképp részletesen megbeszéltük, hogyan készül a vacsoránk, hogyan vágunk, fűszerezünk, tekerünk, sütünk, és ez de jó lesz. Nehezítésként még azért meg kellett szereznünk éhesen a másnapi kenyeret, viszont közben sikerült fokhagymás kiflit is vásárolnunk, először csak a csücskét ettük meg, aztán még egy darabot, nem nagy meglepetés azt hiszem, hogy egy morzsa sem maradt. A vacsora azért elkészült, csirkemellre citrombors, néhány szál kakukkfű, rátekerve bacon, sütő. Krumpli meghámozva, cikkekre vágva, olívaolajba forgatva, fűszerezve, sütő. Megsült krumpli mellé szósz joghurtból, fokhagymából, tejfölből, sóval, borssal, köménnyel, hogy legyen mibe mártogatni. Édeskömény felszeletelve, só, bors, olívaolaj, sütő. Saláta felvágva, olívaolaj, almaecet, só, bors. Megvacsoráztunk, engedélyeztünk még egy kevés édeset, aztán megnéztük, hogyan mókázik a francia főzőiskolában Meryl Streep vagy inkább Julia Child. Alvás, ébredés, izomlázzal nem találkoztam.

Kivi chutney

Néhány éve az egyik karácsonyi ajándékom Herr Paprika apukájának nagyon könnyen kitalálható, de nem bánom, ragaszkodom a magunk kis hagyományához, és 24-e előtt egy-két nappal chutney-t főzök, néha többet is. Készült már mangóból, ananászból és másból, ami most nyilván nem jut az eszembe, idén, azaz tavaly pedig almából főztem, kell a változatosság neki és nekem is. Imbiszen eddig mégis csak egyetlen chutney szerepelt, és az sem az eddig felsoroltakból készült, hanem meggyből, és bizony nem csak az íz miatt maradt emlékezetes számomra ez a nyári bejegyzés. De ez már egy másik történet lenne, ha belekezdenék.

A mostani változat egy kósza ötletből és annak okán született, hogy még mindig tart a konyhai lendületem, ráadásul itt volt az ideje a kivik kiszabadításának. Héjból, kamrából egyaránt. A kivitelezés követte a fejben megírt forgatókönyvet, került a kivi mellé gyömbér, chili, fahéj, egyebek, a végeredmény pedig úgy érzem, jó lett. Kicsit csípős, kicsit édes, kicsit savanykás.

Itt is a vége, jön a recept.

Kivi chutney

10-12 kivi

1 nagy vöröshagyma

friss gyömbér (kb. 3 centis darab)

1 chilipaprika vagy chilipehely

1 tk mustármag

őrölt fahéj

nádcukor

lágy borecet

só

olaj (nálam szőlőmagolaj)

kurkuma

A hagymát megpucoljuk, apróra vágjuk. A gyömbért meghámozzuk, apróra vágjuk vagy lereszeljük. A kiviket meghámozzuk, kisebb darabokra vágjuk. Egy kisebb edényben felmelegítünk egy evőkanál olajat, rádobjuk a hagymát, sütjük, amíg üveges nem lesz, ha a folyamt végén járunk, szórjuk az edénybe a mustármagot, és várjunk, amíg pattogni nem kezd. Következhet a gyömbér, a kivi, keverés, azután a vékonyan felkarikázott chili, magokkal együtt. (Aki kevésbé szereti a csípőset, adagolja több fázisban a chilit, kóstoljon és döntse el, mikor megfelelő. ) Kevés őrölt fahéj, nádcukor ízlés szerint, egy kevés fehérborecet, só és egy teáskanál kurkuma, végül 1 deci forró víz. Fedjük le az edényt, és alacsony fokozaton főzzük addig a chutney-t, amíg a kivi összeesik, de ne főzzük teljesen szét. Közben kóstoljunk, ha bármi hiányzik, ne felejtsék pótolni. Én legalább három szakaszban használtam a cukrot, nem akartam nagyon savanykásat, de túl édeset sem, szóval hagyatkozzanak csak a nyelvükre, és fűszerezzék kedvük szerint.

A kész chutney-t még forrón előzőleg alaposan kimosott üvegekbe kanalazzuk, egy pillanatra a fejükre állítjuk, és készen is vagyunk. Ekkora mennyiség kb. két közepes üveget eredményez, hűtőben néhány hétig eltartható.

Hogy mi történik majd a kivi chutney-val, még magam sem tudom pontosan, talán hús sül mellé, talán sajttal esszük, majd kialakul, majd elmesélem. Ha kipróbálják, örülni fogok.

 

Január, konyha, curry

A január eddig a konyha szempontjából meglehetősen jól telt, ami annyit jelent, hogy egészen lelkesen főzök, és ez még magam számára is meglepő. Az ünnepi szezonban sem voltam éppen eltiltva a fakanáltól, meg is beszéltem magammal, mielőtt megkezdődik a januári-februári szülinapok áradata, engedélyezek egy kis lustálkodást, láblógatást, kimaradást, ahogy tetszik. És mi történt? Váratlanul nem igényeltem a saját nagylelkűségemet, inkább azon morfondíroztam, mi történjen a megmaradt ezzel+azzal és amazzal. Reménytelen eset vagyok. Kaptunk kolbászt, krumplit, sütöttünk hát rakott krumplit, főztem céklalevest, készült gombapaprikás, Panni paradicsomlevéből zelleres leves, kenyerek sültek, és a kamrából kiszabadítottam az egyik sütőtököt, hogy végre megvalósítsam a régi tervet, és curryt főzzek belőle. Így a puhulásnak indult ananász is megfelelő helyre került.

A curry egyébként váratlan sikert aratott itthon, gondoltam, lesz bizalmatlan szagolgatás, ehelyett viszont ki nem kényszerített dicséret érkezett. Hiába, bármit is gondoljak, mindig az ellenkezője történik meg. És ez a megállapítás nem csak a konyhára igaz.

Mielőtt még hosszasabb fejtegetésbe kezdenék, inkább főzzünk.

 

Sütőtökös curry

1 kisebb sütőtök

1 érett ananász

2 ek vörös currypaszta

2 közepes vöröshagyma

zöldbab (választható)

4 dl kókusztej

halszósz

zöldcitrom

mogyoróolaj

3 kaffir lime levél (választható)

A sütőtököt meghámozzuk, hosszában elvágjuk, magjait kikaparjuk, majd kb. kétcentis darabokra vágjuk. Vonalzó azért nem szükséges. A hagymákat megpucoljuk, apróra vágjuk. Az ananászt meghámozzuk, közepét kivágjuk, majd felkockázzuk.

Egy mélyebb serpenyőben felmelegítünk 1 ek mogyoróolajat, beleszórjuk a hagymakockákat, pirítjuk üvegesedésig. Ha a hagyma már megfelelő, akkor a serpenyőben rakunk két evőkanál vörös currypasztát, néhány percig kevergetve pirítjuk, majd jöhet a sütőtök, dobjuk bele a kaffir lime leveleket, újabb keverés, végül úgy 1 deci forró víz és fedő. Főzzük a sütőtököt alacsony fokozaton addig, amíg félig megpuhul, akkor adjuk hozzá a kókusztejet, szórjunk bele egy marék zöldbabot (nálam a fagyasztóból került elő, nyugodtan el is hagyhatják), ízesítsük halszósszal és a zöldcitrom levével, majd főzzük készre, fedőre már nem lesz szükség, hogy kellő sűrűségű legyen a curry. A folyamat végéhez közeledve keverjük a currybe a kockákra vágott ananászt, kóstoljunk, ahogy mindig, ha bármi hiányozna, most lehet pótolni.

Tányér, sütőtökös curry, hozzá mondjuk rizs. Készen is vagyunk.

Ha nincs ananász vagy éppen zöldbab, nyugodtan variálják más zöldséggel, akár gyümölccsel is. A currypaszta beszerzése talán körülményesebb, de nyugodt lelkiismerettel állítom, megéri, aztán ha nem lesz igaz, lehet emlegetni, nem bánom.